A szituációs komédia az első műfajok között van a televíziózás történetében, amelyet a rádióból a képernyőre adaptáltak. Ennélfogva meglehetősen hamis lenne az 1982-től 1993-ig futó Cheers-t a zsánerban őskornak titulálni, de a 2010-es évek közepén bizonyos szempontból igenis hőskorként lehet visszatekinteni rá. Ahol klasszikus szabályok érvényesültek, klasszikus módon, klassz kivitelezéssel és végeredménnyel. A 11 évadot megélt show (elsőre rezgett a léc, de erről később) a Charles/Burrows/Charles Productions és az NBC-re dolgozó Paramount Network Television együttműködéséből nőtte ki magát máig kultikusként emlegetett és hivatkozott sorozattá.

A James Burrows, Glen Charles és Les Charles irányította produkció standard (bár időnként kitekintve) az amerikai Boston egyik kocsma-bárjában játszódik, a Cheers névre keresztelt ivó pedig – ahogyan az életben – a helyi törzsközönség relaxációs és szocializációs (meg kulturálódási, hát persze) igényeinek kiélésére szolgál. A 11 szezon alatt rekordnak számító, 111 Emmy-jelölést szedett össze, amelyekből 28 díjat meg is kapott. Mindezeken túl pedig 31 Golden Globe nominációval és 6 elnyert szobrocskával büszkélkedhet, ahol a főszereplőket játszó színészek mindegyikének (Ted Danson, Shelley Long, Kirstie Alley, Rhea Perlman, George Wendt, John Ratzenberger, Woody Harrelson, Kelsey Grammer, Bebe Neuwirth és Nicholas Colasanto) jutott alakításért jelölés. Ezt csinálja utána (utánuk) valaki!

A Cheers központi magva a (kezdeti) két fő karakter kapcsolatára alapozott: Sam Malone és Diane Chambers, a Spencer Tracy-hez hasonló „szépfiú” és a Katharine Hepburn-re emlékeztető „naiv széplány” típusa bőven elég kibontandó konfliktus- és viszonyforrást ígért. A bártulajdonos Sam képviselte az átlagos beállítottságú, kulturáltságú, érzelmi amplitudójú sztereotípiát, míg a Cheers-be pincérnőnek szegődő Diane a szofisztikált (értsd: sznob) értelmiségi osztályt. A sorozat koncepciója magában hordozta a jövő homályába vesző hosszú kifutást, hiszen az eredeti idea, mely szerint a kocsmában székelő törzsvendégek egy minden ízében (és bűzében) interaktív családot alkotnak, a végtelenségig tágítható esemény- és cselekménysort hordozott magában. Az ötletgazdák elképzelése az 1970-es években futott Mary Tyler Moore show-t célozta meg; arra gondoltak, hogy elkészítik a Waczak Szálló (1975-1979) amerikai változatát, amely egy hotelben vagy egy bárban játszódik. Aztán amikor végül az utóbbi mellett döntöttek, a terv kezdett hasonlítani a Duffy’s Tavern című rádiójátékhoz, és megtetszett nekik a folytonosan új szereplők és a különböző karakterek variációjában kiaknázható potenciál.

Miután a kérdés eldőlt, kellett egy helyszín: először a kaliforniai Barstow-ban gondolkodtak, aztán a Missouri-ban lévő Kansas City-ben, majd a keleti part felé fordulva végül Boston mellett döntöttek. A Cheers kocsmájának modelljéül szolgáló bostoni The Bull & Finch Pub bárjára egészen egyszerűen a telefonkönyvből esett a választás. Amikor Glen Charles megkérte a tulajdonost, Tom Kershaw-t, hogy felvételeket készíthessenek a pub belsőjéről és külső megjelenéséről, ő 1 dollár fejében bele is egyezett. Kershaw amúgy azóta milliókat keresett ezzel a „szereppel”: a The Bull & Finch Pub valódi turistalátványosság lett évi majdnem egymillió látogatóval, a bevételek pedig Cheer-es emléktárgyak árusításából ömlöttek a tulajdonoshoz. 1997-ben már a 42-edik legforgalmasabb kihelyezése volt az amerikai élelmiszer- és italkereskedelemnek. Azóta a helyet át is nevezték Cheers Beacon Hill-é, bár a belseje különbözik a tévés Cheers-től (ha érdekel valakit, egy kukkantás ide). Sajnos a valódi belső forgatási helyszín ma már nem megtekinthető, ugyanis a Hollywood Entertainment Museum 2006-ban bezárt, és a Cheers díszlete egy raktárban porosodik.

A nagy elánnal nekidurált befektetés és a hosszú-hosszú távra tervezés aztán majdnem hirtelen halált hozott, a sorozat első évadának (22 rész, a későbbiekben is 22-28 epizód évenként) premierje annyira gyalázatosan teljesített az 1982-83-as év tévéműsorai között (77-ből a 74-edik helyen végzett!), hogy élből elkaszálták volna, ha… Ha nem jelölték és nyerték volna agyon magukat később az Emmy-gálán, s ha nem bírták volna Brandon Tartikoff, az NBC elnökének támogatását („Egy másodpercig nem volt bennem kétség a sikert illetően.”). A Cheers 11 évre rúgó élettartamának fő felelőseként amúgy James Burrows-t tartják (Jóbarátok, Will és Grace, Mike és Molly, A Miller család), aki a 275 epizódból 243-at rendezett (a maradék dirigens között ott volt John „Cliff Clavin” Ratzenberger és George „Norm Peterson” Wendt is), és supervisor-ként őrködött a produkció felett.

A sorozat karizmatikus és immár valószínűleg örökké fennmaradó headline-ja két részből tevődik össze: a régi fotókból és a főcímdalból. Az opening credits-ben használt archív fényképek az 1940-es évekből származnak, és kicsit babráltak rajtuk, hogy még régebbieknek tűnjenek. A bartender által magasba emelt „We Win” felirat a Boston Braves (Washington Redskins) amerikai futball csapatának 1948-as győzelmére utal, amikor megnyerték a National League Championship-et. Az utolsó, fekete-fehér fotót kiszínezték, és a 3 showrunner, Glen Charles, Les Charles és James Burrows láthatók rajta.

A másik összetevő pedig ez: „Making your way in the world today takes everything you’ve got. / Taking a break from all your worries, sure would help a lot. / Wouldn’t you like to get away? / Sometimes you want to go / Where everybody knows your name, / and they’re always glad you came. / You wanna be where you can see, / our troubles are all the same / You wanna be where everybody knows /Your name.” (Itt a teljes főcím) Mielőtt ez a fülbemászó Gary Portnoy - Judy Hart dal bevonult volna az örökkévalóságba, a Cheers producerei két szerzeményt már elutasítottak tőlük. Először egy sikertelen Broadway-musicalt írtak át, majd egy arra még mindig erősen emlékeztető dalt kreáltak, amely a régi dekadens angolszász protestánsokat gúnyolta ki, de a producerek azt kívánták, hogy amolyan „szerethető vesztesekről” szóljon a dal. Így született meg végül a Where Everybody Knows Your Name című sláger, hogy felkúszhasson az amerikai és brit zenei listákra.

Az első évad kizárólag a fő helyszínen, a sztori szerint 1899-ben alapított, a bostoni Beacon Street 112½ házszám alatt székelő Cheers-ben játszódott, ám ahogyan beindult a siker, egyre bátrabban és egyre „messzebbre” merészkedett a történet a bár belsejéből. Az első „idegen” helyszín Diane lakása volt, majd az évadok során jöttek a többiek: a fő karakterek otthonai, szálloda, irodaház, autó, Gary Belvárosi Csehója, repülőgép, autósmozi… stb. A Cheers épületének külső megjelenését (a lefelé vezető lépcsősort és a kocsma fölött a Melville’s Fine Sea Food éttermét) valóban a „minta”, a Boston Public Gardennel szemben lévő The Bull & Finch Pub adta.

„A Cheers-ben soha nem csináltunk meg semmit többször. Leforgattuk a teljes jeleneteket, s csak akkor ismételtünk, ha nem működött a poén, vagy ha pótolni kellett egy darabot.” – mesélte James Burrows. Nem véletlenül kezdődött a legtöbb epizód a már említett nyitó narrációval, miszerint „A Cheers-t nézőközönség előtt veszik fel”. A hollywoodi Paramount Stúdió 25-ös Stage-ében folyt a forgatás, általában kedd esténként. A bevett napirend szerint a színészek szerdán kapták kézhez a következő rész forgatókönyvét, pénteken volt a(z olvasó)próba, és hétfőn osztották ki a végleges szkripteket. Burrows ragaszkodott ahhoz, hogy minőségi megfontolásokból (a pénzügyi ellenálláspontot a Paramount és az NBC képviselte) filmre, és ne videokazettára rögzítsék a felvételeket, szerencsénkre előbbi nyert a vitában. Burrows rendezői stílusa és attitűdje arra irányult, hogy folyamatos mozgásban, ne pedig ácsorgásban tartsa a jelenetek közben a karaktereket. Az egyes részek előtti nyitópoén, a cold open legtöbbször nem volt kapcsolatban a részek fő témájával (a „nevetlenebb” írók ezekben bizonyíthatták kreativitásukat), ám előfordult, hogy ez vezette fel az aktuális eseményláncot.

A Cheers a kezdetkor 5 karakterre limitált koncepcióban indult, a csapatot a jóképű csapos, a szőke pincérnő, a barna dauerolt felszolgálónő, az idős bartender és a kövér, öltönyös törzsvendég alkották, kiegészülvén aztán a szintén iddogálni odajáró postással. Ez volt az alapfelállás. A fő karakter Sam Malone bőrébe a tévében addig csak elvétve feltűnő, langaléta Ted Danson bújt, aki a történet szerint nemcsak egy volt alkoholista, ex-baseball játékosból lett nőcsábász csapos, hanem maga a Cheers jelenlegi tulajdonosa is. Sportolóként dobójátékos volt a Boston Red Sox csapatában, akit „Mayday Malone” becenéven ismernek a sportőrültek. Karrierje vége felé az alkoholizmus mélyére süppedt, majd immár civilként és immár józan életvitellel vásárolta meg a Cheers-t. A sorozat első öt évadának dinamikáját a szőke Diane Chambers pincérnővel való se veled, se nélküled kapcsolata adta, miközben értelmiséginek nehezen hazudható hölgyekkel bonyolódott egyéjszakás, szexuális kapcsolatokba. A hatodik évadtól Diane helyett egy új női karaktert vetettek be a készítők, Rebecca Howe-t, akivel hasonlóan kielégületlen párkapcsolati viszonyt céloztak meg az írók. Állandó és bőséges humorforrást biztosított továbbá Sam féltve ápolt és utókornak megőrzendő frizurája, valamint rajongásig imádott Corvette-je a hiúság olyan magas fokával sújtván őt, amilyet még nem látott a világ. Malone szerepére Danson mellett esélyes volt Ed O’Neill (az Egy rém rendes család Al Bundy-ja), Fred Dryer egykori profi NFL-játékos (később Sam barátjaként tűnt fel cameo-szerepben), illetve a korosabb William Devane (legutóbb a 24-ben Kiefer Sutherlanddel) is.

A vőlegénye által elhagyott, „agyondiplomázott”, szofisztikus, elitista, sznob és idealista Diane Chambers-nek, aki „kényszerből” állt be a Cheers-be pincérnőnek, Shelley Long-ot találták a legjobb választásnak. Az évadok során a tökéletes ellentétével, Sammel űzött-fűzött kapcsolata közben hosszú és mély, majdnem házassággal végződő viszonyt alakított ki személyi pszichiáterével, Dr. Frasier Crane-nel, aki érzelmileg gyakorlatilag belerokkant ebbe a nexusba. A sztori szerint az ötödik évad végén maga mögött hagyta végre Sam-et, Frasier-t és Bostont, majd Los Angeles-be költözött. A nézők szemszögéből leginkább szerethető, öregedő bartender Ernie Pantusso-t Nicholas Colasanto személyesítette meg (a castingon Robert Prosky is a jelöltek között volt). A „Mester”-nek becézett, a szenilitás határán egyensúlyozó özvegy, egykori baseballedző Sam legjobb barátja, patrónusa, aki rajong csúnyácska lányáért, Lisa-ért, a végletekig lojális a Cheers iránt, figyel az összes alkalmazott és vendég problémájára, és sajátos, őszintén szimpla eszközeivel meg is oldja őket. Egyszerűen képtelenség nem azonosulni vele, ezért is volt olyan fájdalmas, amikor a negyedik évad elején mindenféle megírt magyarázat nélkül „bejelentették” a nézőknek a halálhírét. Nicholas Colasanto ugyanis szívroham következtében valóban elhunyt (haláláról később többet). Egy érdekesség amúgy vele kapcsolatban, hogy bár korábban elsősorban tévés rendezőként dolgozott, a Cheers-ben szerepet kapván egyetlen részt sem rendezett a sorozatból.

Rhea Perlman játszotta az egyik legellenszenvesebb Cheers-karaktert, a sértő „aranyköpéseket” hajigáló, cinikus, olasz felmenőkkel áldott-vert pincérnőt, Carla Tortelli-t (teljes nevén Carla Maria Victoria Angelina Teresa Apollonia Lozupone Tortelli LeBec), aki a vendégekkel, a kollégáival (kivéve a rajongott Sam) és a családjával is úgy bánik, akár a legutolsó, utált ruhadarabbal. Carla termékenységére jellemző, hogy az induláskor négy gyereke volt (a szó szerint és minden értelemben „majomember” volt férjétől, Nick Tortelli-től, akit Dan Hedaya formált meg), de mire véget ért a sorozat, már nyolc utódot tudhatott maga mögött. Carla tökéletes ellenpontja Diane-nek (majd később Rebecca-nak), gyűlöli a szőke (majd később barna) „vetélytársat”, a széria központi emocionális dinamikáját is főként az ő másokhoz való viszonyulásai szolgáltatták. Érdekesség, hogy Carla a szerepe szerint hívő katolikus, Rhea Perlman azonban valójában zsidó származású.

„’Napot, emberek!” Még évtizedek múltán, csukott szemmel is látjuk belépni a kocsmába Norm Peterson (a magyarban Petersen) tömött, több, mint köpcös figuráját, aki – miközben jól kiült bárszékéhez battyog – az éppen ügyeletes csapos kérdésére szimbolikus életfilozófiai válasszal dob meg bennünket, majd kér egy sört. A George Wendt kitöltötte karakter törzsebb vendég nem is lehetne (talán már a Cheers alapításakor is ugyanott csücsült), nyitástól zárásig kerüli a munkát, és számolatlanul issza a söröket egy olyan tetemes hosszúságú, hitelezett számlával a háta mögött, amellyel talán körbe lehetne tekerni az egyenlítőt is. A könyvelő Norm mindig „két munka között van”, folyton (tényleg szeretett) feleségét emlegeti negatív és lekezelő kontextusban – Verát, aki olyan, mint Columbo felesége: soha nem láthattuk a sorozatban (illetve egy „ételcsatánál” majdnem). Peterson amúgy eredetileg (akinek a Norm a középső neve, az első keresztneve Hillary) nem szerepelt a fő szereplők között, csupán egyetlen szavas fellépése lett volna Diane első vendégeként (George néven), annyi, hogy „Sört!”. És nem is ő, hanem a Cliff-et alakító John Ratzenberger játszotta volna, aki maga javasolta, hogy lépjen elő főszereplőnek, egy mindenki által ismert figurának.

Ő maga, mármint John Ratzenberger pedig ezáltal az idegesítően okoskodó postásként, Cliff Clavin-ként született meg: mindent tud a világon, elsőrangúan bizonyítja, mennyire veszélyes és káros a félműveltség, emellett meglehetősen antipatikus, mint Carla – nem véletlen, hogy ők ketten annyira gyűlölik egymást. Norm legjobb barátja, mindenféle közös marhulásban benne van, ugyanakkor tökéletes lúzer, akit messze elkerülnek a nők, és hasonló természetű, özvegy anyjával (Esther Clavin – Frances Sternhagen) él együtt beteges felhangú szimbiózisban. Cliff karakterét a producerek először biztonsági őrként / rendőrként akarták megteremteni, aztán a „széles látókör” hitelessége miatt végül inkább a postásszakma mellett döntöttek. Ratzenberger szerepére amúgy a legutóbb a Kaliforgiában brillírozó Stephen Tobolowsky is pályázott anno.

Folytatódik.

Eredeti cím: Cheers
Műfaj: vígjáték
Forgalmazó tévécsatorna: NBC
Amerikai adásba kerülés: 1982-1993
Évadok száma: 11
Részek száma összesen: 275

Szilvási Krisztián

A címlapkép az everystockphoto.com szabad felhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével itt érhető el.

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a kép készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 3. kép; 4. kép.

A 4. kép a cheersboston.com honlapjának vágóképe.

A Tévésorozatok korábbi cikkei:
- 1. rész: Befutó (Luck)
- 2. rész: Jim szerint a világ (According to Jim)
- 3. rész: Gyilkosság (The killing)
- 4. rész: Sikersorozat (Episodes)
- 5. rész: The Walking Dead
- 6. rész: Amerikai Horror Story (American Horror Story)
- 7. rész: Helix
- 8. rész: Gyilkos hajsza (The Following)
- 9. rész: Bates Motel: Psycho a kezdetektől (Bates Motel)
- 10. rész: Hannibal
- 11. rész: Orphan Black
- 12. rész: Hemlock Grove
- 13. rész: A törvény nevében
- 14. rész: Legends – Beépülve