Gravitáció – Gravity

1 perces filmkritika

„Figyeljen, haza akar menni, vagy itt akar maradni?” A fekete, csillagfénytől pezsgő világűr, a csodakék anyabolygó, a zavartalan, nyugodt csend – mindez mit sem ér az ember nélkül. Az ember az, aki értelmet ad minden külső látványnak és belülről fakadó érzelemnek. Nélküle az egész értelmetlen: fagyos, sötét, lényeggel nem bíró. A Gravitáció súlytalansága közhelyekké nemesedett alaptézisekkel játszik, súlyt adó lebegésekkel operál, de a lényeg az elejétől a végéig mi vagyunk. Emberek.

Alfonso Cuarón és Jonás Cuarón történetében az égvilágon (űrvilágon) kívül semmi extra nincsen: egyvonalas, lapos, sablonos, untató. Csakis a látvány és a megvalósítás technológiai háttere teszi vizuális alkotássá a filmet, pontosan olyanná, ahol a retinavarázsló képek engedik jóindulatúan elviselhetővé a materiális tartalmat. „Egyszerűen leállítja a rendszert, kikapcsolja a fényeket, becsukja a szemét, és kizár mindenkit. Itt nincs senki, aki bánthatná. Biztonságos.” De éppen ezért mutatja meg valódi erejét a dolog: a film művészeti ága sokkal összetettebb annál, mint ahogyan a fanyalgói ellenérvelnek vele kapcsolatban. Igenis tehetség és koncepció kell ahhoz, hogy a jól becsomagolt keveset a legtöbbnek lehessen feltüntetni – a néző pedig higgyen benne, részt vegyen benne, akarja az üzenetét fogni.

A Gravitáció sokdimenziós mozgókép zseniálisan levezényelve, ahol ugyan (a végére) egyetlen élet és sors miatt aggódhatunk, de ebben a magányos történetben minden benne van, amely ahhoz kellett, hogy az emberiség idáig (el)juthasson. „Mi értelme folytatni? Mi értelme van az életnek?” Talán a legtöbbször feltett kérdések történelmünk során, amelyek létjogosultságának sem historikus szakasz, sem környezet, sem emberi vagy élettelen háttér nem adhat inaktualitást. Rögződött toposz. Maga a film – puszta látványában – elképesztően összerakott. Dramaturgiailag átgondolt (mondjuk újat nem mutat), feszült és dinamikus, remek színészi teljesítménnyel egészíti ki a felfoghatatlan technikai megvalósítást. Ügyesen játszik a terekkel, a kint-bent ellentétével, a porszem-végtelenség felfoghatatlan harcával.

Összességében kicsit olyan, mintha Az ember tragédiájának egy újabb „színjébe” pillantanánk, ahol Sandra Bullock Ádám (vagy Éva), George Clooney pedig a kalauza. „A lánya meghalt. Ennél már nem lesz durvább. De mégis, az számít, hogy mit tesz most. Ha úgy dönt, hogy megy, akkor neki kell állnia.” Elvonatkoztatott létfilozófia 3 (esetleg még több) dimenzióban. Kitűnő. Persze, mondom újra, a döntő fordulóknál nem rejtegeti a paneleket, de lényege sem ebben áll. Egyáltalán nem. „Mondd el neki, hogy ő az én angyalkám. És azt is mondd el neki, hogy nem adom fel.” A látvány miatt nem zavar a didaktika, a súlypont a csapok és pálcikák sűrűjében érvényesül, rendíthetetlenül, kiszakíthatatlanul. Alfonso Cuarón ismét nagyot alkotott. Világűr szélességűt és sűrűségűt. „Ideje hazamenni.”

2013, amerikai-angol, 91 perc
rendező: Alfonso Cuarón
forgatókönyvíró: Alfonso Cuarón és Jonás Cuarón
szereplők: George Clooney, Sandra Bullock, Ed Harris (csak hang), Orto Ignatiussen (csak hang),
Phaldut Sharma (csak hang), Amy Warren (csak hang), Basher Savage (csak hang)

Szilvási Krisztián

2015.07.17