Azt hiszem, ennyi éppen sok is. Seth MacFarlane első regényét tehát nem a magyar címe fogja az eladási listák élére röpíteni. Sajnos más sem. Eleve nem túl jó ómen, ha a Ted című régebbi filmjére való utalással próbálják eladni az újat. Az ötlet már a filmnél megfogant. Olyan ez, mintha a megboldogult Cotton Club Singerst óvszerreklámmal próbálták volna népszerűsíteni, mondván, hogy koton mindkettő.

Seth MacFarlane – a már említett Ted mellett – elsősorban rajzfilmjéről, a Family Guy-ról ismert. Úgy gondoltam, ez a Western komédia lesz majd számomra a vízválasztó vele kapcsolatban, mert a Family Guyt szeretem, ellenben a Tedet ki nem állhatom.

De térjünk át a könyvre, amely a forgatókönyv alapján készült! Albert Stark nem éppen tipikus vadnyugati lakos – igazi birka, pardon birkász –, aki pisztolypárbaj helyett inkább lefizeti ellenlábasait, nehogy kigolyózzák. Ezért aztán a település (Vén Tönk) lakói többnyire mélyen megvetik, mondhatni, nimbusza tönkremegy. Végül még barátnője is megunja bénaságát, és elhagyja. Ettől Al begolyózik. Mikor éppen élete mélypontján agonizál, a városkába érkezik inkognitóban (amely nem egy állóvíz, hanem álruha) Anna. A hölgy egy bandita felesége, de ezt nem köti Albert orrára. Mást sem köt, mert Anna is mesterlövész, nem pedig háziasszony. A friss jövevény, megismerkedve Alberttel, segítségére siet visszahódítani szíve hölgyét. Az ex (aki egy szőke liba) visszaszerzésére indított hadjáratból természetesen galibák származnak. Ennyi a történet. A befejezés kitalálható.

Milyen a könyv humora, elvégre ennek kellene elvinnie vállán a soványka kiadványt? Számomra nagyon vegyes. Egyfelől vannak tényleg vicces jelenetek. Ezek szinte kizárólag párbeszédek, vagy helyzetkomikum. Emiatt is érződik erősen, hogy a regény forgatókönyvből íródott. Sehol egy értékelhető leírás, magyarázó szöveg. Egy-egy szereplők közötti társalgás tényleg szórakoztató, főleg, ha a mai világnak nyom fricskát a múltban: „Manapság 35 évig élnek az emberek, úgyhogy egy lánynak nem kell azonnal férjhez rohannia.”, vagy:
„- Mostanság mindenfelé ilyen botos karikákkal látom a kölyköket – állapította meg Albert.
- Biztosan árt az agyuknak, nem? – kérdezte Edward.
- Egész biztos. Csökken tőle a figyelemkészségük. Volt erről egy cikk az újságban.”

Ilyenből van talán öt-hat. Ezzel szemben áll kétannyi a szaftosabb humorból. Amely a számomra megemészthetetlen testnedvi-altesti-alpári vonulatot képviseli. Először megpróbáltam elhitetni magammal, hogy az író a közönségességgel próbálja kifejteni, hogy a humánus és kifinomult Albert milyen faragatlan világgal néz farkasszemet, és mint írói eszköz, ezzel ellenpontozza főszereplőjének alakját. Csak aztán eszembe ötlött a Ted, ahol ugyanez taszított. A popularitás oltárán nem szabadna feladni a finom humort, amire Seth MacFarlane kétségkívül képes lenne. Úgy tűnik, eldöntötte, hogy a primitív tömeget választja a klasszikus humor helyett. Sajnos én ehhez már túl öreg és túlontúl vizuális vagyok. Ezt meg nem annyira vágyom látni.

A filmet ezek után még úgy sem nézem meg, hogy eddig azt hittem, Charlize Theronnal a főszerepben még az Alkonyat-trilógiát is el tudták volna adni nekem. Zuhogó jégesőben. Egy tetőtlen moziban. Nyáladzó alpakákkal körbevéve.

Összegezve, a könyv számomra igencsak vegyes érzelmeket váltott ki, és összességében inkább negatív, mintsem pozitív. Mondanivaló nincs, művészi érték annyi sem, a humort meg fentebb írtam. Mindemellett csak két órát vett el az életemből (ráadásul buszozások közben olvastam), és azért okozott pár derűs percet is. Alighanem a film valószínűleg jobb egy fokkal, mint a könyv, hiszen eleve forgatókönyvnek készült. A kötet esztétikailag elfogadható, címlapja egy vadnyugati párbajt mutat, utalva a regény első oldalaira.

Horváth Gábor

Az írás az Egy könyvtáros viszontagságai a XXI. század hajnalán blogjáról származik.