Az évek óta halogatott / tologatott / formázott / újraírt folytatás magához az élethez hasonlóan utat tört magának, és végül csak kikötött a mozivásznakon. Az valahogy egyértelmű volt, hogy Steven Spielberg nem tér vissza a rendezői székbe, hiszen már a harmadik etapot sem ő dirigálta le (hanem Joe Johnston), de Colin Trevorrow (Safety Not Guaranteed) személyében úgy vélték a fejesek, hogy megtalálták azt az embert, aki megfelelő mód le tudja vezényelni ezt a dínókkal és ostoba emberekkel telepakolt filmet. Vagy csak olyan embert kerestek, aki hallgat a fentről jövő utasító szóra. Akárhogy is, tagadhatatlan, hogy sokan várták a folytatást: ’93-ban kellő mennyiségű embernek csalt könnyet a szemébe John Williams gyönyörű zenéje, és pumpálták a szívét Spielberg zseniálisan kimódolt akciójelenetei.

Azóta sok víz lefolyt a Dunán: John Hammond álma többször is meghiúsult, ám halála után olybá tűnik, hogy csak megvalósul gyermeteg víziója. Megszületett a Jurassic World, mely turistalátványosságként üzemel, így a világ az egykor kihalt, majd a genetika csodájának köszönhetően újjászületett dinoszauruszokat megbámulhatja. Annyira, hogy akár rá is unhat a nép, mivel filmünk elején jópofa rendezői kikacsintásnak is beillő módon elmondják, hogy az embereknek valami új kell, nem elégednek meg sima dínókkal. Épp ezért laborban gyártanak egy új fajt. Mert az ilyenek mindig nagyon jól sülnek el. Hihetetlen, hogy a negyedik résznél járunk, de még mindig nem tanulták meg, hogy az anyatermészettel nem ajánlott packázni. Szerencséje Ian Malcolm-nak, hogy ebben nem vett részt, szegény megszólalni se tudna az emberek hülyeségét látva.

Az eddigi részekből megismert alappillérekből építkezik fel a film: valakinek volt egy nagy álma, genetikusok a laborban kifundáltak valami nagyon veszélyeset (melynek veszélyét későn veszik észre), gyerekek veszélybe kerülnek, férfi és nő segítségül siet, shit hits the fan. Ja és kellenek emberek, akik ostoba módon ragaszkodnak ostoba ötleteikhez (például: raptorokat bevetni éles harcban). A film egészére jellemző egyfajta old-school szórakoztatói attitűd, mely már az előző filmeket is jellemezte, csak épp míg Spielberg valahogy jobban összetartotta a filmet néhány igazán kreatív és kiemelkedően jól megkomponált jelenettel, addig Trevorrow filmjéből pont az ilyenek (is) hiányoznak. Tisztes iparosként vezényli a történéseket minden markáns kézjegy és igazi stílus nélkül. Nincs olyan csúcspont, mint a szikláról való függés, vagy mint amikor először támadott a T-Rex az első részben. Nem mintha le kellett volna utánozni azokat a jeleneteket, de durván hiányát szenvedi Trevorrow műve az ilyen szcénáknak.

Mi új van? Például Chris Pratt, aki A galaxis őrzői óta cool-nak számít, és aki a filmben raptorokat szelídít, mely így kimondva elég laza. Rajta kívül van nekünk egy Vincent D’Onofrio által játszott „gonosz ostoba” karakter, aki mindenképp próbálja Chris Pratt raptorait felhasználni hadi célokra. Aztán ott van Irrfan Khan, aki egyfajta „második John Hammond”-ként van jelen, és Wu is visszatér az első filmből, akinek motivációja nem egészen világos, és igazából a film egészét tekintve szinte jelentéktelennek bizonyul a jelenléte. Plusz Bryce Dallas Howard, akinek a film során muszáj lesz tovább látnia saját orránál, a park által hozott számoknál és a költségvetésnél. Igazi jellemfejlődés főként nála vehető észre, mindenki más megmarad ugyanúgy. Talán az Indominus Rex az, akit még valamelyest eltaláltak a film alkotói: habár kicsit túlzásnak tartottam a „szuperképességeit”, azért volt benne kraft, és szedte is az áldozatait rendesen.

Rátérve Chris Pratt-re, szegény bármennyire is laza és cool volt tavaly Rocketék oldalán, itt egy karót nyelt izé a karaktere, amiben semmi igazán említésre méltó nincs azon kívül, hogy ő képviseli itt a józan ész vonalát, amit anno még Goldblum fejlesztett tökélyre. Azzal a különbséggel, hogy sehol nincs Goldblumhoz képest. Száraz fickó, játékában nyoma sincs annak az élvezetnek, amit elvárnánk tőle, ráadásul végig fapofán néz és komoly arccal, mintha saját maga paródiáját nyújtaná. Az oké, hogy haverkodik a raptorokkal, de egy ilyen képtelen ötletet illett volna némi humorral prezentálni. Nem rajta áll vagy bukik a film sikere persze, félreértés ne essék. De sokat dobott volna rajta az, ha eltalálják. Nem mintha a többi karakter emlékezetesebb volna, de tekintve, hogy ő a hős, csalódást keltő. Tudom, az előző részek karakterei se voltak „olyan” zseniálisak. De Sam Neill techno- és gyerekfóbiája legalább szórakoztató volt, amellett pedig a történetet is szolgálta. Ahogy Goldblum cinikus, realista hozzáállása a dolgokhoz, szintúgy megmarad az ember emlékeiben.

Egyébként, hogy ne vegyem el a kedveteket: a játékidő szépen száll, igazi döccenők nincsenek, unatkozni nem fog az ember, akadnak cool momentumok, amik láttán elmosolyodik az ember. Vannak dinoszauruszok (azok mindig menők, lássuk be), többször felcsendülnek John Williams dallamai, szóval a nosztalgiára igencsak építenek, mely nyilván sokaknak be fog jönni, és sokak szívét célba fogja találni. Közben pedig kudarcot vall abban, hogy az „új” elemekkel valami nagyon friss vért pumpáljon a sorozatba. Ezt kicsit el is ismeri saját magának a végső harcjelenettel és a film utolsó snittével. Egyszerűen a régieket nem lehet lenyomni és überelni. Ez így van és kész. Bármennyire is szórakoztató filmről van szó, egyszerűen nem sok minden indokolja azt, hogy annyira szívünkbe zárjuk, mint az előző részeket. Legalábbis ami engem illet.

Kónya Sándor
Forrás: cinestar.hu