Az L. Balogh Béni szerkesztette „Törvényes” megszállás – Szovjet csapatok Magyarországon 1944-47 között a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára és a 20 megyei levéltár munkatársainak példás együttműködése nyomán született meg, akik szakmai tudásuk legjavát nyújtva tárták fel és válogatták ki a korábban nem publikált, nehezen hozzáférhető levéltári dokumentumokat.

A magyar történelem viharos évszázadaiban a mindennapok része volt az idegen hadseregek jelenléte. A török hódoltság százötven évét az osztrák uralom váltotta fel, a függetlenségi mozgalmak nem érték el céljukat, a Rákóczi-szabadságharc sem hozta el az áhított függetlenséget. A XIX. század első felének reformmozgalma kettős célt tűzött ki maga elé: a nemzeti függetlenséget és a polgári állam létrehozását. Az európai forradalmak mintegy kezdőlökést és bátorítást adtak a Pilvax kávéházban összegyűlt magyar ifjaknak, hogy kövessék Párizs, Bécs és az itáliai városok példáját. 1848. március tizenötödikén Pest forradalomra ébredt. A kinyomtatott tizenkét pont egyik követeléseként az idegen katonák eltávolítása, a magyar katonák idegenből történő hazahívása állt.

A forradalom szabadságharcba torkollott, de a hősies küzdelem, a briliáns győzelmek nem tudták az ellenség nyomasztó számbeli fölényét kiegyenlíteni, így vereség, fegyverletétel, bestiális megtorlás követte a dicső napokat. 1867-ben a kiegyezés ugyan felkínált egy korlátozott szuverenitást, de a függetlenséget csak a pusztító világháború után nyertük el. Ám milyen áron? Egy levert katonai szövetség tagjaként egykori területünk kétharmadáról kellett lemondanunk, közben két forradalmat is átéltünk, s átmenetileg sikerült ugyan meghátrálásra kényszeríteni a Felvidéket és az északi iparvidéket megszálló csehszlovák hadsereget, de ez tiszavirág életű sikernek bizonyult, s 1920 tavaszáig a Román Királyság csapatai állomásoztak Kelet-Magyarországon.

A trianoni trauma sokként érte a magyar lakosságot, társadalmi helyzettől függetlenül. Bénítólag hatottak a győztes hatalmak által diktált katonai korlátozások, a felfegyverzett szomszédok fenyegető árnyékában kellett életet lehelni a megcsonkított hazába. A területi revízió igénye egy pillanatra sem merült feledésbe, és a harmincas évekre erőre kapott német és olasz támogatással már külpolitikai partnerre is találtak.

A XX. század második évtizedében megingott, majd ledőlt az orosz Romanovok több, mint háromszáz éves trónja, s rövid polgári átmenet után a Lenin vezette bolsevikok ragadták magukhoz a hatalmat. A bolsevik állam túlélte az 1918-22 közötti intervenciót és polgárháborút, megalakult a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége. Megalapítója azonban 1924 januárjában távozott az élők sorából, és új ember került a kormányrúdhoz: Joszif Visszarionovics Dzsugasvili, akit mozgalma nevéről mint Sztálint ismerte meg az emberiség. Vele egy olyan despotikus hatalmi kiépítés vette kezdetét és fejlődött tökélyre, amely az egykori cárok hatalmát is felülmúlta.

Két markáns ideológia és hatalmi törekvés feszült egymásnak Európában. A náci Németország Adolf Hitler vezetésével a német faj számára megfelelő élettér, Lebensraum elérését tűzte ki célul, Sztálin pedig a proletár internacionalizmus jegyében a forradalom exportjára a szocializmus majdani földgolyóbeli kizárólagosságának szándékát hangoztatta. Az első világháborút követő szociális-gazdasági nehézségek Közép-Európa-szerte forradalmi gyúanyagot halmoztak fel, de a revolúciós hullám hamar elapadt, a Dawes-terv konszolidációs alapot biztosított, ugyanakkor – bár átmenetileg a „szocializmus egy országban” jegyében politizáltak a Szovjetunióban, de – a harmincas évek ötéves tervei, a nehézipar ugrásszerű fejlesztése a háborúra való aktív felkészülést szolgálták. Mind Németországban, mind a szovjet államban a hadiipar fejlesztése kapott primátust.

A Szovjetunióban sorra végezték ki a hadsereg tábornokait. A perek, melyek „a nép ellenségei ellen” címen zajlottak, az uralkodó elit és az egykori polgári pártok képviselői mellett munkásokat, parasztokat, katonai vezetőket érintettek a legnagyobb számban. Szergej Mironovics Kirov leningrádi pártvezető meggyilkolása mintegy jelt adott a tömeges megtorlásra. Senki sem érezhette magát biztonságban, a forradalom saját gyermekeit falta fel. Az eszme már csak hivatkozási alap volt, valójában a hatalom féltése húzódott meg mögötte, ezért gyilkolták meg a titkosrendőrség vezetőit is.

A náci Németország kezdetben békés eszközökkel érte el a területi követeléseit (Ausztria, a Szudéta-vidék), ellenállást nem tapasztalva kebelezte be a maradék Csehszlovákiát, megengedve egy bábállam, Szlovákia megalakulását. Mussolini a Balkán, illetve Afrika irányába terjeszkedett. Háborúra készülve szövetséget ajánlott Sztálinnak, hogy ne kelljen majd két irányban harcolnia – a paktumot 1939. augusztus 23-án kötötték meg, ennek keretében került sor az érdekszférák elhatárolására.

Szeptember 1-jén Hitler megtámadta Lengyelországot, mintegy két héttel később Sztálin csapatai megszállták Nyugat-Ukrajnát és Nyugat-Belorussziát. Miközben Hitler Nyugat- és Észak-Európában terjeszkedett, egészen az angliai kudarcig, keleti „partnere” biztonsági igényekre hivatkozva Finnországtól csikart ki területeket, valamint megszállta a Balti államokat és Moldvát. Magyarország az első és a második bécsi döntésben Csehszlovákia és Románia rovására kapott területeket, majd bevonulhatott Kárpátaljára. Jugoszlávia német megtámadása azonban csapdahelyzetbe hozta a kormányzatot, bevonult a felbomló jugoszláv államba, s így elindult a háborúba sodródás útján.

Ez utóbbi nem késett soká. Kassa máig nem kiderített körülményű bombázása elhozta a magyar hadüzenetet a szovjet állam ellen, néhány nappal a hitleri hadigépezet Szovjetuniót érő megtámadása után. A korábbi nézetekkel szemben ez nem egy agresszor és áldozat példája, valójában Sztálin is támadásra készült. Maga a hadsereg addigi stratégiája is támadásra, nem pedig védekezésre volt előkészítve, ezzel is magyarázható a kezdeti viszonylag gyors német előrenyomulás. Az első szovjet siker a Moszkva alatti német vereség volt 1941 decemberében, a diadal azonban még messze járt. 1942 novemberéig a náci hadigépezet sikert sikerre halmozott.

A nemzetközi erőviszonyok időközben megváltoztak. Az USA háborúba lépése, az antifasiszta koalíció kialakulása mind a Csendes-óceán, mind pedig Észak-Afrika térségében a hadi helyzet gyökeres megváltozásához vezetett. 1942-43 fordulója Kelet-Európában is véget vetett a német győzelmi reményeknek, 1943 nyarán Kurszk a visszavonhatatlan vereséget vetítette előre számukra. 1944. június hatodikán a normandiai partraszállással harapófogóba került Németország, a fasiszta csapatok számára az elkövetkező időszak igazi vesszőfutás volt, melyet csak rövid időre szakíthatott meg az Ardennekben történő ellentámadás. A náci hadigépezet elszánt ellenállást tanúsított.

Közben Nagy-Britannia, az USA és a Szovjetunió kormány- és államfői konferenciákon egyeztették álláspontjukat a hadműveletek összehangolásáról és a világ háború utáni berendezkedéséről. Sztálin bejelentette biztonsági igényeit. Olyan államokra volt szüksége a környezetében, amelyek számára megfelelő politikát követnek. Ez szótárában a kommunista berendezkedést jelentette, de – nyilván taktikából – ezt nem emlegette. A szövetségesek álláspontja a háború utáni szabad választások, illetve a Szovjetunióval való baráti viszonyt kiépítő kormányok voltak.

A háború befejeztével kialakult az 1990-ig tartó, úgynevezett kétpólusú világ. Németország, Olaszország átmenetileg kiesett a nagyhatalmak sorából; Nagy-Britannia és Franciaország jelentősen meggyengültek, gyarmatbirodalmuk felbomlott, bár kapcsolatuk megmaradt a Brit Nemzetközösség, illetve a Francia Közösség keretében. Magyarországot a szovjet hadsereg szállta meg, vele érkeztek a moszkvai emigráns kommunista vezetők: Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Farkas Mihály.

Bár a választások kisgazdapárti győzelmet hoztak, mivel a megszálló szovjet hadsereg volt itt, s a Szövetséges Ellenőrző Bizottság helyi vezetője Vorosilov marsall volt, a kedvezőtlen politikai körülmények kényszerkoalíciós kormányt eredményeztek, amelyben a kommunisták stratégiai tárcákat felügyeltek. A szovjet hadsereg ellátását a magyar költségvetésnek kellett állnia, miközben a nemzeti vagyonunk 40%-a megsemmisült. A magyar kormány abban bízott, hogy a békeszerződés okafogyottá teszi a megszállást, ám nem így történt: Magyarországgal 1947. február 10-én, Párizsban a trianoninál is kedvezőtlenebb békeszerződést kötöttek. Minden, a revízióval birtokba vett terület elveszett, sőt több községről Csehszlovákia javára kellett lemondani. Mivel Ausztriával nem sikerült békét kötni, ezért a szovjet csapatok továbbra is hazánk területén állomásozhattak, amikor pedig 1955-ben sikerült tető alá hozni az osztrák államszerződést, a megalakuló Varsói Szerződés biztosította annak lehetőségét, hogy a szovjet csapatok itt maradjanak.

1948-ban Rákosiék megszerezték a teljhatalmat. A kékcédulás választás már az előző évben megnövelte a kommunista befolyást, de ekkor a polgári oldal még több szavazatott kapott. Ekkor gyorsult fel a polgári Magyarország teljes felszámolása. Bár addig is napirenden voltak a szovjet katonákkal való konfliktusok, a kommunisták módszeresen gyengítették a polgári pártokat (szalámitaktika), folytak az államosítások, de a szláv-ortodoxia területétől eltérően, ahol gyors szovjetizálás érvényesült, itt még adtak a látszatra, s a bolsevik vágányra állítást későbbi időpontra tervezték.

A markáns változást a Marshall-segély fémjelezte, a generalisszimusz ekkor döntött az érdekszférájába tartozó államok rövidebb pórázra fogásáról. Szklarska Porębában, a kelet-európai kommunista pártok értekezletén egyaránt döntöttek a különutas Tito megbélyegzéséről, és megfogalmazták a szovjet politikai-gazdasági út kánonját. Innen került a köztudatba a Zsdanov-féle elv a két tábor elméletéről. A hidegháború kölcsönös fegyverkezés periódusát éltük, a NATO, majd a Varsói Szerződés fegyveres ereje nézett farkasszemet egymással. A nagyhatalmi ellentétek helyi háborús incidensek formájában zajlottak: koreai háború kínai „önkéntesekkel”, francia-vietnami háború, a kommunista törekvések visszaszorítása Görögországban.

Sztálin halála után az önkény némileg enyhült, de az elvek azonosak maradtak; s bár az ötvenes években hivatalosan elvetették a harmadik világháború elkerülhetetlenségét, a térhódításról távolról sem mondtak le. A jaltai határok sérthetetlenségét bizonyítja a szovjet hadsereg intervenciója, az 1956-os magyarországi forradalom és szabadságharc leverése. Kádár János a konszolidáció érdekében Hruscsovot kérte, hogy ne vonuljanak ki, annak fejében, hogy politikai ellenségeit, elsősorban Rákosi Mátyást ne engedjék vissza Magyarországra.

Maga a hadsereg katonái 1956 után laktanyákban voltak, a lakossággal óra- és szokolrádió adásvételében érintkeztek. A pártvezetés számára biztonságot nyújtottak, amely mellett életszínvonal politikájukkal vásárolták meg a társadalmi békét. Így lettünk a „legvidámabb barakk”, a nyugat felé mutatott gulyáskommunizmus kirakata.

A Szovjetunió nagyhatalmi státusát a haderő fejlesztése jelentette, hogy ellensúlyt képezzen az USA-val szemben. A következő évtizedek mind több és több nukleáris fegyver hadrendbe állítását jelenttették mindkét oldalon. Ez a tendencia csak a nyolcvanas évek második felében változott meg Ronald Reagen csillagháborús tervének hatására. Ekkor derült ki, hogy a „dicsőséges” Szovjetunió agyaglábon álló óriás. Az erőltetett ütemű fegyverkezés teljesen kimerítette egyéb területeken, így végletesen leszakadt. 1968-ban ugyan még megrendszabályozta a dubceki Csehszlovákiát, 1979-ben azonban végzetes hibát követett el: bevonult Afganisztánba. Ez érdekszférájának átlépését jelentette.

Kis politikai jégkorszak köszöntött Európára, a hidegháború szelei érződtek feltámadni. A brezsnyevi kor váratlan végeztével, Andropov és Csernyenko rövid országlásával a Szovjetunió válsága elmélyült. A nyolcvanas évek lengyel krízisének elmélyülése miatt felrémlett a szovjet katonai beavatkozás lehetősége, Stanisław Kanianak, a LEMP akkori főtitkárának a Kremlben megmutatták az esetleges szovjet katonai beavatkozás útvonalait. A politikus állítólag úgy reagált moszkvai házigazdáinak, hogy az egy általános felkelésre vezetne Lengyelországban. Innen származik az a politikai vicc, hogy „Jobb ma egy kánya (Kania), mint holnap egy Ványa”. Az intervenciót elkerülvén helyi kommunista katonai államcsínnyel mentették meg ideig-óráig a kommunista hatalmat.

Az eróziót azonban nem sikerült feltartóztatni. Kelet-Európában a moszkvai hatalomváltás, Mihail Szergejevics Gorbacsov személye döntő változást indukált. A Szovjetunió feladta Kelet-Európát, a gazdasági-politikai- ideológiai válság a kommunista hatalom legitimációs bázisának minden elemét felszámolta. Szabad választások születtek a többpártrendszer jegyében, 1990-ben Antall József vezetésével koalíciós polgári kormány alakult, fokozatosan kiépültek az új hatalmi szervek, majd a magántulajdon dominanciája. 1991 júniusában az utolsó szovjet katona is elhagyta Magyarország területét.

Az Ünnepi Könyvheti történelmi könyvbemutató második eleme a Bokodi-Oláh Gergely szerkesztésében napvilágot látott Nemzetőrjelvény – tanulmányok az 1956-os nemzetőrségről 2009-2013 című kötet volt. A nemzetőrség nem a szabadságharcos csoportok központi parancsnokságaként, hanem a forradalom általánosan képviselt követeléseit vállalt kormány ideiglenes jelleggel létrehozott, fegyveres rendfenntartó alakulataként jött létre, melynek az eredeti tervekkel szemben tagjai lehettek fegyveres harcosok is. A Forradalmi Karhatalmi Bizottság vezetősége garanciát kínált arra, hogy a nemzetőrség a rend fenntartásának alkalmas eszköze lesz, s ennek ténylegesen meg is felelt. A nemzetőröket jelvénnyel látták el, de csak néhányan kaphatták meg ezt a forradalom alatt.

Az 1956-os forradalom bukása után a megtorlások számos nemzetőrt érintettek, akik a börtönt követően még évtizedekig hurcolták magukon a politikai megbélyegzést. Hátrányos megkülönböztetés, vezetői engedélyek megtagadása, és további következmények eredményeként sokan a képességeiknek nem megfelelő munkakörben dolgoztak, sőt nyomorogtak.

A Nemzetőrjelvény című kötet az 1956-os Nemzetőrség Hagyományápoló Tanácsa erőfeszítései nyomán született meg. A hagyományápoló munkát Prof. Dr. Király Béla nyá. vezérezredes kezdeményezte. Az egyesület a szívügye volt, hogy azok a nemzetőrök, akik nem vehették át a nemzetőrjelvényt, utólag megkaphassák. A munka oroszlánrészét haláláig ő maga végezte, a staféta jelenleg Válóczy István nyá. mk. dandártábornok kezében van. Válóczy fiatalon került a forradalom sodrába, 1956. szeptember 29-én avatták repülőmérnöki főhadnaggyá, majd dandártábornok lett. A kádár-kori megtorlás életfogytiglant szabott ki rá, amnesztiával szabadult, de repülőmérnökként nem dolgozhatott, lefokozták, s szabadulása után a „politikailag megbízhatatlan” sorsa volt az osztályrésze. 1988-ban a Legfelsőbb Bíróság semmisítette meg az ítéletet.

A kötet széleskörű tudományos összefogás eredményeként született meg történészek, levéltárosok, helytörténeti kutatók jóvoltából. A szerkesztők feltérképezték a nemzetőrség magyarországi tevékenységét, téveszméket oszlattak el, tágították a történelmi ismereteket, az egyes helységek lakosai újabb adalékokat kaptak szülőhelyük ötvenhatos eseményeiből. Munkájuk fontos az iskolai történelemtanítás szempontjából, életközelbe hozzák a múlt jeles epizódjait, fokozzák lakóhelyük megbecsülését, valamint az itt megismert személyek pozitív példaképekül szolgálnak. Az emlékezet halványulásával, valamint a forradalmat megélők fokozatos elhalálozásával, s így az oral history szerepének 56-ot illető visszaszorulásával a rögzített hiteles dokumentumok szerepe felértékelődik.

Csiszár Antal