Boldizsár Ildikó mesekutató, meseterapeuta és a néprajztudomány kandidátusa. Tudását 2010-ben Meseterápia című kötetében összegezte, de azóta is újabb és újabb tematikus mesegyűjteményekkel ajándékozza meg azokat, akik nyitottak erre.

A mesék, melyek annyi tudást rejtenek, hogyan válhattak csak a gyermekeknek szóló műfajjá?

Amikor az ember elveszítette a kapcsolatát a láthatatlan, természetfeletti világgal, és csak a racionális magyarázatokra kezdett odafigyelni, onnantól kezdve a mesékbe kódolt bölcsesség, a mesékbe kódolt igazságok már nem valóságnak, hanem úgymond „mesebeszédnek” tűntek. A felnőttek elfordultak a meséktől, mert nem értették az alapjukat jelentő világképet. Így a gyermekeké lett ez a hatalmas örökségcsomag, hiszen az ő világképük még szervesen illeszkedett ahhoz, amit ezek a varázslatos történetek megőriztek számunkra. Viszont az utóbbi időben úgy tűnik, egyre nagyobb igény van arra, hogy ne csak a megfogható, racionális eszközökkel értsük meg azt, ami körülöttünk van, hanem visszanyúljunk azokhoz a hagyományokhoz, melyek egy másfajta tapasztalási módról hagytak hátra információkat.

Mit szólít meg az emberben a mese? És hogyan fejti ki hatását?

A tudattalanunkat szólítja meg, azokat a rejtett gondolatainkat és vágyainkat, amelyekre nincs időnk odafigyelni a hétköznapi rohanásban. A mese megállít, és azt mondja: Nézz körül magadban! Nézd meg, hogy ki vagy te valójában! Minden mese a tudattalanhoz vezető ösvény egy-egy formája, és úgy fejti ki hatását, hogy hirtelen szembesít ezekkel a dolgokkal. Az ember jó esetben elgondolkodik, rossz esetben elutasítja az egészet. A legeslegjobb, amikor az ember nemcsak fontolóra veszi, amivel találkozott, hanem amikor odáig is eljut, hogy megváltoztatja az egész életét. Úgy tesz, mint a hős, elindul felfedezni az ismeretlent, hiszen a mesék szerint is ez visz előbbre, ha minél több ismeretlen vidéket járunk be.
A mesék elsősorban a képi gondolkodásunkat szólítják meg, a cél pedig a képek élővé tétele úgy, hogy kapcsolódunk hozzájuk. Ha ez a mágikus kapcsolat megszületik a történet és az ember között, akkor az aktivizálhatja az addig ismeretlen belső erőket.

Mivel invitálnád a Könyvhét közönségét a Mesék boldog öregekről című tematikus mesegyűjtemény bemutatójára?

Azt emelném ki, hogy ez a könyv nemcsak az idős embereknek szól, hanem mindannyiunknak, akik majd egyszer öregek leszünk. Mert az öregkorra nem akkor kell elkezdeni készülni, amikor beléptünk egy bizonyos életkorba. Már az élet közepétől minden tettünkkel azt alapozzuk meg, ami majd az utolsó harmadban ránk vár.  A mesék abban segítenek, hogy milyen gondolkodásmóddal, milyen értékek mentén tudjuk előkészíteni az öregkort úgy, hogy az valóban boldog lehessen.

Ez a téma napjainkban több szempontból is húsbavágóan aktuális. Akár az idős emberek iránti tiszteletre, akár a világnézeti problémákra gondolunk...

Régen természetes volt, hogy az idősödő ember átalakította a világhoz való viszonyát. Már nem vett el belőle többet, mint amennyi neki kellett. Sokkal nagyobb nyugalommal és derűvel állt helyt az élet adta próbákban. És tudatában volt, hogy hamarosan vége lesz, ezzel a felelősséggel élte meg azt, ami még hátra volt. Ma mintha ezt mindenki le akarná tagadni, és szembe akarna menni a természetes folyamatokkal. A mesék arra is tanítanak, hogyan lehet elfogadni az élet mulandóságát. A kötetben szereplő boldog öregek tényként fogadják el az idő múlását, és felismerik a benne rejlő lehetőségeket.

Köszönöm szépen! Búcsúzóul mit üzennél a győrieknek?

Hogy nagyon köszönöm a meghívást, mindig szívesen jövök Győrbe! Nagyon sok szeretetet kaptam már a győriektől az eddigi találkozókon. Most is azt üzenem nekik, hogy jöjjenek, és beszélgessünk az élet nagy kérdéseiről!

Szabados Éva