Kézikönyvecskéjéből a sztoikus derű és a belső szabadság alapjait ismerhetjük meg: „Ne kívánd, hogy az események úgy alakuljanak, ahogy te szeretnéd. Inkább a kívánságaidat szabd hozzá az események alakulásához, meglátod, nyugodt lesz életed folyása.”

Persze nyomban felmerülhet a kérdés: az ember nyugodjon bele, bármi rossz történik vele? Tehetetlenek lennénk a sorssal szemben? Epiktétosz nem tagadja az egyén szabad akaratát, inkább arra tanít, hogy különböztessük meg, mi az, amire befolyással lehetünk, és mi az, amire nem. A lelki béke megőrzéséhez azzal érdemes többet foglalkozni, ami kizárólag tőlünk függ.

„Bizonyos dolgok hatalmunkban vannak, más dolgok nincsenek. Tőlünk függ a véleményünk, az ösztönös vágyunk, a törekvésünk és ellenszenvünk, egyszóval mindaz, amit egyedül alkotunk meg. Nem tőlünk függ a testünk, a vagyonunk, a hírnevünk és a tisztségeink, tehát mindaz, amit nem egyedül hoztunk létre.”

Ezzel nem passzivitásra biztat, hanem függetlenségre. De hogyan szabadulhatunk meg azoktól a láthatatlan láncoktól, melyek szorongásainkat, félelmeinket okozzák? A szabadság kérdése érthető módon mélyen foglalkoztatta a kemény sorsú filozófust. Élettapasztalatai hitelesítik ma is aktuális gondolatait.

„Mindenki fölött az uralkodik, akinek megvan a hatalma ahhoz, hogy megvalósítsa, amit amaz akar, és elhárítsa, amit nem akar. Aki szabad akar lenni, az ne akarjon és ne kerüljön olyasmit, aminek megszerzése és elhárítása másoktól függ. Ha nem így cselekszik, rabszolgának kell lennie.”

A sztoikus filozófia egy olyan történelmi helyzetben tudott virágozni, amikor a társadalmi átalakulások kihúzták az emberek alól a talajt. Nem elméleti válaszokra volt szükségük, hanem alkalmazható gyakorlati megoldásokra. És az egyik legfőbb kérdés már akkor is az volt: hogyan lehetek boldog? Minél nehezebbek a körülmények, annál nagyobb tudásra van szükség, hogy az ember megőrizhesse belső derűjét. Epiktétosz írását olvasva megízlelhetjük ezt a derűt biztosító bölcsességet. A kipróbálása szabadságunkban áll.

Az egyik legnagyobb magyar klasszika-filológus előszavában így méltatja az ókori művet: „Az athéni Stoa, a Csarnok bölcsei Hérakleitos követőinek tartották magukat abban, hogy a Mindenség tüzes Szellemét tudták önlelkük magvául... Mesterük diatribéit – így hívták a közvetlen nyelven előadott filozófiai prédikációkat – lelkiismeretes hűséggel jegyezte fel Arrianos, akit Epiktétoson kívül Nagy Sándor érdekelt, róla írt történeti művet. A nyolc könyvnyi Diatribai-ból négy maradt ránk és egy Enkheiridion – ’Kézikönyvecske’ – amely valamennyiből készült. Hogy most ezt ... közreadjuk, azt a szolgálatot szeretnők tenni az olvasónak, amit Rusticus mester Marcus Aureliusnak: alkalmat adni arra, hogy rátaláljon Epiktétosra. Kérjük, fogadja úgy, ahogyan szántuk: ... táplálékul, támogatóul, erősítőül – mesterül és jóbarátul.” Kerényi Károly, Szeged, 1942. június 27-én.

Szabados Éva