1897

Impoetry

Import Impró feat. Slam Poetry Győr

Érdekes stíluskísérletnek voltunk tanúi május 23-án, szombaton este a Rómer Házban, ahol az Import Impró improvizációs színházi társulat és a Slam Poetry Győr, egy a slam győri terjesztésén munkálkodó társulás közös színpadi produkciójának, az Impoetrynek a bemutató előadását tekinthettük meg. Meglehetősen kíváncsi voltam, hogy mit hoz ki ebből ez a két fiatal csapat, és nem kellett csalódnom.

Az improvizációs színház nem új dolog, de a köztudatban még mindig vannak róla téves elképzelések. Akadnak, akik azt hiszik, hogy az impró teljes egészében a színpadon születik. Nem technikának tekintik, mely panelekből, struktúrákból, gesztusokból, szövegekből, stb. áll, s melyek segítségével a szemünk előtt épül fel – na nem a darab, mert itt nincs szerző, fix szövegkönyv, kőbe vésett cselekmény, hanem – a jelenet, jobban mondva a jelenetek sora, mely minden alkalommal más és más, hiszen a lényeg a rögtönzés, a spontaneitás. Persze nem árt a dolgokat valamilyen szinten kézben tartani, főleg, hogy a közönség is szerepet kap: erre való a játékmester.

A slam (előadói költészet) sokkal újabb dolog, és irodalmi körökben bizony elég vegyes a megítélése: nem igazán tekintik költészetnek. Vajon miért? Hiszen minden elem jelen van benne, amitől egy vers vers, az egyetlen különbség, hogy a slameket főleg élőszóban, nem pedig írásban terjesztik, éppen ezért az előadás fontos része a tartalomnak, melyet a slammerek így foglalnak össze: saját szövegek, színpad, mikrofon és három perc – ez a slam. Hogy nem lesz tartós és örökkévaló? Hogy nem fogják unokáink ezeket a verseket a tankönyvekben viszontlátni? Valószínű, de nem is lenne jó, mert a slam elveszíti a lényegének egy részét, ha csak írásos szövegként tekintünk rá – úgy jó, ahogy van: előadva; éppúgy, mint az impró: a pillanatnak születik, a pillanatnak él, és az adott pillanatban hat. Ez itt a közös pont a két műfaj között, s ettől működik.

Legalábbis szombat este működött. Megvolt minden: a játékmester, a slamek, az impró társulat, és a várakozással teli, elfogulatlan, főként fiatalokból álló közönség. Be kell vallanom, először – a felvezető szakaszban – egy kicsit megrémültem, hogy egy gyenge kabarét fogok látni. Nem igazán értettem, hogy mi szükség volt a – valljuk be, egy kicsit infantilis – közönség és a slammerek közös nyelvtörősdijére; de ha az volt a célja, hogy ráhangoljon bennünket a slamek pörgős ritmusára, és megteremtse az alaphangulatot, akkor ez sikerült: kellően felpörögve és igen jó hangulatban hallgattuk az elsőként előadott szöveget. Az este folyamán összesen hat slam hangzott el a két győri slammertől, Bárány Bencétől és Galló Bencétől nagyon különböző témákban: szó esett a macsóságról, a hatalomról, az egzisztenciák hajszolásáról, a menjek vagy maradjak manapság nagyon aktuális kérdéseiről és más, a fiatalokat érintő vagy érdeklő témákról. A slamek jól felépítettek voltak és találóak; viccesek, de nem komolytalanok, és pörögtek bizony – az ember teljes figyelmét megkövetelték, ha nem akart lemaradni. Márpedig nem akart, hiszen ezekből a szövegekből inspirálódott az utánuk következő színházi jelenet, amely legalább annyira pörgött, mint a slam; az ember nem győzte kapkodni a fejét, nehogy elmulasszon egy mozdulatot, egy hangot vagy egy gesztust, ami miatt esetleg nem ért meg egy utalást vagy egy poént.

Mindkét slammer szövege ütős volt, de az előadásmódjuk különbözött. Nekem Bárány Bence stílusa jobban bejött, de Galló Bence is tetszett a közönségnek, s a szünet utáni újabb felvezetésből az is kiderült, hogy – bár előre megírt szövegekkel dolgoznak – nem hiányzik belőlük az improvizációs készség sem. Éppúgy, mint – ahogyan ez elvárható – az Import Impró tagjaiból sem, hiszen mind a hat feladatot úgy oldották meg, ahogy azt kell. Nem szó szerint megjelenítve a hallott szöveget, hanem abból építkezve, kiemelve az őket megragadó és persze a humoros részeket. Az eredmény fenomenális volt: életünk, világunk, környezetünk görbe tükörben, szatirizálódva jelent meg előttünk, felvonultak – de nem időztek, csak megvillantak – modern társadalmunk és hazánk problémái, amelyek azokat a helyzeteket teremtették, melyekkel jelenleg küszködünk. Villanások voltak ezek, hiszen az egész előadás pörgött, jeleneteken belül jelenetek, melyek felvázoltak egy-egy helyzetet, egy-egy aspektust, egy-egy problémát, egy-egy jelenséget… és így tovább. A poénok ültek, a színészek (különösen Balla Ricsi, Nagy Zsolt és Varjú Nándi) a topon voltak, ideértve a játékmestert is, aki szépen kézben tartotta a dolgokat, s a csengő használatával megkönnyítette a közönségnek a gyors váltások követését.

Voltak persze bakik, de igen jól kezelték őket: jobb esetben beépítették a jelenetbe, rosszabb esetben kiröhögték magukat, és tovább léptek. És élvezték. Az egész előadás alatt érezni lehetett, hogy ezek a fiúk és lányok élvezik ezt a dolgot, s hiába tudtuk, hogy mennyi munka fekszik benne, az egész egy könnyed, laza, verejtéktől mentes improvizációnak tűnt, ahogy kell. A hat jelenetből improvizáció tekintetében az utolsó kitűnt annyiban, hogy ott sokkal szembeötlőbb volt az impró, valószínűleg azért, mert Galla Bence utolsó slamje nem egy témára összpontosított, hanem több dolgot is felvetett. Érdekes volt látni, hogyan dolgoznak: a játékmester határozottabb volt, szerepe jelentősebb, a csengő többször szólt, mert a jeleneten belüli jelenetek száma sokkal nagyobb volt, és így több volt a váltás. Úgy éreztem, hogy itt egy kicsit jobban beleláthatunk az alkotási folyamatba.

A zene része volt az előadásnak, nem háttér, nem figyelemelterelés, hanem szerves rész; méghozzá zseniálisan használva. Nemcsak, hogy beépült a jelenetekbe, hanem erősítette azokat, sőt egyszer-egyszer improvizációs elemként is megjelent. Az egyetlen gond az volt, hogy néha a zene hangereje elnyomta a színészek hangját (szerencsére nem sokszor).

Mindent egybevetve egy roppant szórakoztató előadást láthattunk, de nem a könnyedebb, felszínes fajtából, hiszen egyben egy intenzív intellektuális élmény is volt. A műfaji kísérlet sikeres minősítést kapott, s a közönség reakcióját látva, nemcsak nálam…

tmoni
Fotók: Mezősi Kristóf


2015.05.27
9