Igényes játékfilmről van szó, amely a lélekbúvárkodás mélyébe kalauzol el bennünket. Adva van egy domináns apa (Gálffi László) félszeg nagykorú fiával (Kristóf Márton), aki felmenője árnyékából – úgy tűnik – hasztalan igyekszik kitörni. Gyermekkori elfojtásai méltatlan helyzetbe sodorják, s a pszichiátria lakója lesz. Szülője protestáns lelkész, s a Hittudományi Főiskolát végzett fiút misszionáriusi szerepkörbe szánta, mely – enyhén szólva – nem nyerte el a Mózes nevet viselő fiatalember tetszését.

Az apjának megfelelni akaró fiút a teljesítési kényszer frusztrálja, s az elszenvedett kudarcélmény lelkileg megtöri. Ám a sors kiszámíthatatlansága folytán az apa váratlanul az árnyékvilágba költözik, ám fia életéből mégsem távozik: szelleme holtában is kíséri, nyomasztja Mózest. Úgy tűnik, nincs kiút a szellemi kísértés csapdájában vergődve. A „segítség” aztán egy autószerelő személyében jelentkezik, aki műkedvelőként a szellemidézéssel és az ezotériával kacérkodik. „Receptet” kínál a tanácsát kérőnek, akivel a családi gépkocsi meghibásodása kapcsán kerül kapcsolatba.

Különleges rítus útján kell az apa szellemével kontaktust teremteni, szóra bírni. Tudatosítani kell benne, hogy földi életéből még maradt elvégezetlen feladat, s lelke ennek megoldásáig nem nyerhet megnyugvást, az anyagi és spirituális lét közti folytonos bolyongásra kárhoztatik. A lelkésznek tudata mélyéből kell kibányásznia az oda lesüllyedt, feledés homályába veszett kötelességet.

A gátlásaival, kétségeivel, apja kísértésével viaskodó fiatalembert a véletlen szeszélye egy – szintén útját kereső – lány karjaiba vezeti, aki a kábítószer fogságából igyekszik szabadulni. Mit kezdhet egymással ez a két küszködő ember? Hogyan segítheti a formálódó érzelmi kötődés „sínre kerülésüket”? Leküzdheti-e kamaszos gátlásait Mózes? Mennyire lesz jó „orvosa” az őt a szerelem titkaiba és gyönyörébe bevezető lány?

Az Utóélet ugyan sugall a cselekményvezetésével, de nem ad lezárt választ. A történet bonyolítása sejteti, hogy a pozitív irányú pszichés fejlődést nem lineáris kudarcélmények vetik vissza, kérdés, hogyan hasznosíthatja mindezt az egyén. Az író-rendező Zomborácz Virág filmjének nagy értéke, hogy a két kulcsszereplő árnyalt bemutatása mellett hatásosan mutat rá a látszat és a valóság kettősségére. Ráadásul a főszereplők mellett több karakteres jellem sorsát is nyomon követhetjük: a félresiklott házasság drámáját éppúgy, mint a nőiségét még éltes korában is megélő, és folytonosan demonstrálni akaró asszonyt, a világi örömöket hajszoló istenszolgát.

Ajánlom mindazoknak a filmet, akik érdeklődnek a lélekbúvárkodás iránt, akiket érdekel a pszichológia mint tudomány. Míg a szaktudomány esetleírásokból, kísérletek analizálásából, diagnosztikai javaslatokból, megoldási ajánlatokból tevődik össze, a képzőművészet, az irodalom, a film „nyersanyaga” a hús-vér ember a maga egyediségében, konkrét valójában. A psziché rejtelmei örök időtől foglalkoztatják az emberiséget, s minden műalkotás a sajátos formanyelvével járul hozzá ahhoz, hogy minél sokoldalúbban, többrétegűbben ábrázolja a maga egészében feltárhatatlan lélek birodalmát.

Csiszár Antal