A kályhák elterjedése Közép-Európában volt jellemző, ettől nyugatra nem dívott, ebben nyilván a keményebb telek játszottak szerepet. A kályhák készítése azonban nem csupán technikai, hanem művészeti szempontból is vizsgálandó: az adott művészettörténeti áramlatok visszatükröződnek ezen berendezések megformálásában, s az alkalmazott művészet speciális ágát képviselik.

A régészeti leletek már az Árpád-korból tártak fel kályhaelemeket. Ezen ipart a fazekasok űzték, ábrák maradtak ránk a kályhaelemet formázó, korongozó mesterekről. Először úgynevezett kályhaszemes módszer volt a jellemző, majd táblás kályhákat készítettek. A diósgyőri és a budai várból számos lelet árulkodik a magas szintű kályhaművességről, Nagy Lajos, Luxemburgi Zsigmond és Mátyás uralkodása idején impozáns építkezések zajlottak, melyek után bőséges leletanyag maradt.

Az egyes alkotások lenyűgöző díszítésűek, kényes ízlésről és igényes kivitelezésről tanúskodnak, használati funkciójuk mellett művészi értéket képviselnek. Ebben az időszakban a gótika nyomta rá bélyegét ezen tárgyakra is, mintegy demonstrálva a művészettörténeti korszakok egyetemességét – némi túlzással felépítésük a gótika katedrális szerkezetére emlékeztet. Ilyen emlékek a legváltozatosabb formákban és módokban maradtak ránk, a budavári palota ásatásaiból, de a kódexbe illesztett művészi miniatúrákból is – közvetett módon – képet alkothatunk ezen mesterművekről.

A középkori kézműipar céhes keretek között bontakozott ki, a mesterré válásnak szigorú követelményei voltak: az inasévek letöltése után segédként folytatódott a remélt karrier felé vezető út. Hosszú vándorévek, mesterremek készítése, a céh elöljáróinak megvendégelése – számos akadály, melyet le kellett küzdeni, mielőtt az annyira óhajtott mesterlevelet átvehették, céhtaggá válhattak, műhelyt nyithattak, s társaikhoz hasonlóan legényeket foglalkoztathattak, inasokat fogadhattak. A vándorúton idegen városokban a megfelelő cégérek szolgálhattak számukra iránytű gyanánt, ezekből tudhatták meg, hol szállhatnak meg, kinél tökéletesíthetik mesterségbeli tudásukat.

Győrött – mint katolikus városban – a püspök lehetett a fő megrendelő, majd a török időkben, mikor a folyók mentén fekvő városban komoly várerősítési munkálatok kezdődtek, s a püspököt a püspöki palota elhagyására késztették, fő megrendelőkké a mindenkori várkapitányok lettek. Már a könyvnyomtatás időszakában vagyunk, a drága és ritka kódexekkel szemben kezdetét vette az írásbeli dokumentumok, könyvek, kalendáriumok rohamos elterjedése. Az utóbbiakban minden hónapot jellemző képi formában is bemutattak, így váltak gyakorivá a december téli hónapot demonstráló kályhás életképek.

Vannak olyan kályhaemlékek, melyeket a szakirodalom reformációs kályhaként emleget. Ekkor már Luther Márton, a Bölcs Frigyes szász választófejedelem által biztosított – fogságnak álcázott – vendégeként a latin Vulgatát németre fordította, s megteremtette a német irodalmi nyelvet. Ezzel megtette az első lépést abban az irányban, melyet majd mintegy háromszázötven év után Bismarck tetőzött be, amikor a versailles-i palota nagytermében 1871. január 18-án deklarálta az egységes Német császárság megszületését.

Visszakanyarodva a XVI. századhoz: az említett reformációval kapcsolatos kályhastílus elnevezését arra alapozhatták, hogy a fűtőberendezések képi tematikája az Ó- illetve Újszövetségből merített témákat. Más szaktudósok ezt a nézetet cáfolják. Azzal érvelnek, hogy az adott tematika a katolikus művészetre is jellemző, ezért inkább reformáció kori kályhaművességről beszélnek. Az augsburgi vallásbéke enyhített a protestantizmus addigi politikai-ideológiai-adminisztratív „karanténján”, s bár a katolikusok és protestánsok ezután is hevesen támadták egymást, de volt egyfajta – a szükség kényszeréből fakadó – modus vivendi.

A győri várkapitányok közül többen a reformáció eszméivel rokonszenveztek. A XVII. század a rekatolizáció jegyében telt. A török kiűzése után az ország Habsburg fennhatóság alá került, a győri püspökök ismét birtokba vehették székhelyüket. Mária Terézia korában cserélte fel bécsi lakhelyét a győrivel a Mágner család, amely Újvárosban telepedett le. Költözésükben minden bizonnyal szerepet játszott a megélénkülő püspöki megrendelés. Ez a kor a barokk időszaka, melyre a pompaszeretet a jellemző: számos díszes kályha születési ideje esik erre a korszakra, a századvégén már a klasszicizmusba áthajló barokk – melyet copf stílusnak is szokás nevezni – tűnik fel.

Ilyen érába csöppentek Mágnerék. A család története számos fordulatban bővelkedik, és rengeteg meglepetéssel szolgál. Az első győri Mágner második felesége a családba benősülő másik famíliát részesítette előnyben, fiaira kevés figyelmet fordított – a családtörténetben a feloldhatatlan konfliktusokat peres iratok őrzik. Életvitel tekintetében egyes utódok ősük fájától – negatív értelemben – messzire estek. Mágner, Dachauer, Magyary – így követték egymást a műhely örökösei.

A céhesipar utóélete azzal volt terhes, hogyan akadályozzák a konkurenciát, hogyan nehezítsék a mesterré válást. Egyetlen ellenszer akadt – beházasodni az adott céhtestület valamely tagjának családjába. Az 1870-es évek Magyarországon is elvezettek a céhrendszer eltörléséhez, jogilag megvalósult a teljes iparszabadság, így – jó évszázados megkésettséggel az ipari forradalom kezdetéhez – hazánkban is bontogathatta szárnyait a gyáripar.

Ebben az időszakban a történeti korstílusok reneszánszukat élik, beszélhetünk neogótról, neobarokkról. A korábbi – maguk idejében – egzisztáló gót, reneszánsz vagy barokk korstílustól gyakran csak járulékos – az adott korra távolról sem jellemző – kiegészítők alapján lehet elhatárolni.

A Mágnerek és utódaik újvárosi, Rác utcai tevékenysége azzal is magyarázható, hogy a városrész szélén remek agyaglelőhely volt, számtalan gödör tátongott itt. A műhelyt is elérte aztán „végzete”: anyagi okokból került sor értékesítésére.

Ekkorra már a kályhaművesség is gyári méreteket öltött, az adatok alapján az Árpád út 22. szám alatt működött egy kétemeletes létesítmény. A korabeli reklám túlzó módon dicséri a gyárat, ahol az alsó szint a műhelyek, a felső a lakhely számára szolgált.

Legutolsó híres győri kályhásmesterünk Fruhmann Ferenc Antal Ede volt, számos kályha reparálása kötődik személyéhez. Tevékenységének jelentősége messze túlnyúlt a város területén, munkássága elismeréseként rábízták a Mestervizsgák elnöki teendőit is – gyakorlati és vizsgáztató tevékenysége mellett tehát szakoktatói tevékenysége is kiemelkedő. Műhelyét, szerszámait, a kályhamesterség csínját-bínját jelentő gyűjteményét a városra hagyta, megteremtve a kiállítás alapját.

Az ötvenes-hatvanas évek cserépkályha korszaka után részben az olajtüzelésű berendezések, részben a szovjet házgyári technika teremtette lakótelepi központi radiátorrendszer nyert teret. Az 1990-től számított rendszerváltó időszak – a vagyoni különbségek ugrásszerű növekedése, kastélyok vásárlása és felújítása miatt – véleményem szerint eme letűnt mesterség újravirágzását eredményezheti. Egy exkluzív kandalló ugyanis nem csupán melegedési alkalmatosság, hanem reprezentatív funkciót is betölthet. Szerencsére napjainkban valóban növekszik azoknak az igényes megrendelőknek a száma, akik pénzük mellett a jó ízlés birtokában is vannak. A képzett szakember, s a vele szemben esztétikai elvárásokat is megfogalmazó megrendelő ideális közeg a mesterségbeli tudás fejlesztéséhez, egy szakma újrafelfedezéséhez. Mindezek az adott szakma ázsióját pedig nagyban megemelik.

Csiszár Antal
Fotó: Pozsgai Krisztina