Lássatok engem is! Március 5-én a megyei könyvtár Központi Könyvtárának klubjában olyan egyetemes művészetbarát állt (ki) a dobogóra, aki maga mögött taposott eddigi életútja során kiválóan tanulta meg képekben éreztetni mindazt, amely a szemnek csupán látható – legyen ez a kép akár grafikai, akár optikai közvetítésű. „Olyan Csucsundrául érzem magam. Emlékeznek Kipling Riki-tiki történetében Csucsundrára, a pézsmapatkányra, aki a fal mentén mászkál, igyekszik összeszedni a bátorságát, hogy kimenjen a szoba közepére, de soha nem jut el odáig? Elképzelhetik lelkiállapotomat, amikor most nekem ráadásul egy pódiumra kellett kiállnom Önök elé, hogy meséljek az életemről. Természetesen izgulok, természetesen dadogni fogok, s nem fognak szavak eszembe jutni.” – kezdte Molnár György természetéből fakadó, szemlesütő, de átható érzékenységű pillantással magáról, magára. A biztatás a folytatásra, illetve mindenekelőtt a tulajdonképpeni kezdetekre (szó szerinti és átvitt értelemben is) „mellőle” érkezett: társa, párja, mindene – Csáky Anna adott az est folyamán vezető keretet az elmúlt 75 év emlékeinek, történéseinek, „tán-igaz-sem-volt” visszatekintésének.

De hogyne lett volna igaz a pillanat 1939 Debrecenében, amikor Molnár György megszületett! Meglehetősen szegénysorú, miskolci és diósgyőri szülői-nagyszülői betájolás mentén, Kisvárdán formálódott a gyermekkor, amelynek évei alatt két dolog vált bizonyossá: a rajz tehetsége és a humor adottsága: „Ami humorom van, apámtól örököltem.”. Harmadikként aztán hamar (be)társult az olvasás szeretete Radnainé Bauer Erzsi festőművész Mesék az erdőből c. csodálatos gyerekkönyvének köszönhetően, amely egyszerre határozta meg számára a világhoz való viszonyát, illetve a természet iránti érdeklődését. „Nekem az erdő és a Bükk a mindenem, sokkal jobban érdekel, mint bármi más.” A humán beállítódás csak látszólag transzformálódott reál tudatosságba a gépipari középiskola évei alatt, a szerencse pedig úgy hozta, hogy „egyéb” származása (értelmiségi szülői háttér) ellenére nem ez lett a végállomás, mert felvették egyetemre. A korábbi erdőmérnöki álmok a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemen kerültek a valóság talajára gépgyártó mérnök szakon.

Talán itt vette kezdetét az a (világ)látásmód, amelynek egyrészt bontakozó fotózásai nyitottak perspektívát, másrészt a feledésbe nem merült rajzkészsége. Mivel gyerekkora óta feszült benne a művészetek iránti érdeklődés, tanulmányai mellett rajzkörökbe járt (Barczi Pál, Zsignár István), igazi mesterek mellett és mesterektől leste el a szakmát: „Megtanultam, mit kell nézni egy műalkotáson, honnan lehet tudni, hogy az nem bóvli-e”. Saját bevallása szerint festeni ugyan sosem tudott, ellenben kialakított magának egy csak rá jellemző karikatúra(szerű) stílust, amely aztán utat is talált az egyetem kétévente kiadott humoros magazinjába (Húzótüske). A miskolci pezsgő kulturális élet termékenyen, tárt karokkal szippantotta magába: Miskolci Grafikai Biennálék Kondor Bélával, Gross Arnolddal, Gácsi Mihállyal, Rozanits Tiborral, Pető Jánossal.

Az ország másik fele termelési gyakorlat okán helyeződött képbe – 1964-es Győrbe költözésében munka és szerelem egyaránt nyomós érvként szerepelt: házasságot kötött Tóbler Ilonával, évtizedet felülmúló időre pedig a Győri Tejipari Vállalatnál helyezkedett el. „Életemet tulajdonképpen a tej körül éltem le.” – vallja, de (el)hivatását (vagy az elhivatottság őt) csak azért is a művészetek köré összpontosította. Alexovics László szobrászművész rajzkörében újabb grafikai, képzőművészeti technikákkal ismerkedett meg, a karikatúrák mellett linómetszetek, fafaragványok (Talpnyalóka, Balzac-fej, Dr. Alexy Miklós emlékére, Apokalipszis, Krisztus-fej), gyökérszobrok (Táncos, Ülő nő, Kőszáli kecske, Pingvin, Hermafrodita, Csáky Anna hosszú hajjal), kavicsfaragványok bújtak elő kezei közül. Utóbbiakból jó barátja, a szédületes képzeletű és mesteri fotós tudású Burián György álmodott képeket, illetve helyezte fantázia szülte kompozíciókba a kavicsokat. „Mióta megismerkedtünk, infarktusainkkor mindig elmegyünk egymás fotózni a kórházba.” Az a (felül)múlhatatlan humor, ugyebár.

A munka és a család mellett óriási szerepe volt Molnár György számára Győr második otthonná válásában azoknak a kiváló barátoknak (Fritz Balázsék, Dr. Király Géza és felesége, Dr. Patyi Olga, Dr. Laczó Gáborék), akik igazi felszabadult, termékeny, inspiráló és kikapcsolódást nyújtó (művészeti) légkört vontak köré. Ebben az időben több, „nagyformátumú” művésszel ismerkedett meg Győrben és Budapesten (Tóvári Tóth István, Kovács Tamás, Gross Arnold, Hertay Mária, Kondor Béla, Szász Endre), nyitott és fejlődésre éhező érdeklődőként mindüktől próbált ellesni valamit a saját művészeti ágában. Visszafogott műgyűjtői szenvedélye is általuk kezdett bontakozni.

Az 1970-es évek második fele a „mindennapi” és az érzelmi változások szelével legyintgette meg Molnár Györgyöt. Munkája Mosonmagyaróvárra, a Tejipari Kutató Intézetbe helyeződött át (egészen 1997-es nyugdíjba vonulásáig), és megromlott házassága következményeként feleségétől is elvált.

1982-ben ismerkedett meg „élete igazi társával”, Csáky Annával, akivel nemcsak a kölcsönös szerelem és szeretet köti össze máig, hanem a művészetek iránti vonzódásuk is. Kiegyensúlyozott kapcsolatukhoz („Sosem ver meg!” – viccelt felszabadultan) nagyban hozzájárul a Győri Antológia Irodalmi is Művészeti Alkotó Közösségben végzett közös munkájuk is. Az évente megjelenő Győri Antológia kötete remek fórum fafaragványai, karikatúrái és fotói számára, a 2000-es évek eleje óta vesz részt a kiadvány szerkesztői munkálataiban.

Ezen időszak kiemelkedő művészkapcsolatainak visszatekintéseként meleg és konstruktív szavak révén tárult fel Patay László festőművész zanzásított tablója, valamint Kiss Tibor grafikus, festő konzervativizmusról alkotott művészi hitvallása („Egy rossz korban korszerűnek lenni azt jelenti, hogy alkalmazkodom valamihez, ami kevesebb, mint ami lehetne.”). Utóbbi művésznek 2004 júniusában kiállítást is rendezett a Galgóczi Erzsébet Városi Könyvtár Galériájában.

Nyugdíjba vonulása után Molnár György végre teljes mellszélességgel fordulhatott a művészetek felé: kiállítást rendezett Sajdik Ferenc – azóta príma primisszima – grafikus-karikaturistának, Hertay Mária grafikusnak, Tóvári Tóth István festőművésznek, Zvolszky Zita festőművésznek. Igaz barátra lelt Szalma György építészben, aki erdélyi származása révén az ottani kortárs művészet több kiváló alkotójával és alkotásával ismertette meg (Mohi Sándor, Zsigmond Attila, Páll Lajos, Miklóssy Gábor, Fekete József, Gaál András). A „Földessy-módszer” néven elhíresült különleges akvarell technikájáról híres Földessy Péter festőművész első önálló hazai kiállítását rendezte meg Mosonmagyaróváron, Somogyi Győző festőművész munkáiról (melyeket gyűjti is) pedig nagy-nagy elismeréssel beszélt.

Képzőművészeti tevékenysége mellett Molnár Györgynek a toll és a papír az írás tekintetében sem ellensége. Az élet ajándékának minősíti találkozását Kopócs Tibor rév-komáromi festő-, grafikus- és zománcművésszel, aki az Atelier című művészeti folyóirat hasábjain biztosít teret számára művészek és művészetek bemutatásának szavakban és képekben egyaránt. Itt mutathatta be például Csíkszentmihályi Róbert szobrászt: „a másik príma primisszima, akit barátomnak hívhatok”. A bemutatkozás ezen pontján Olasz Valéria költő Csáky Anna Csábicadal című szerzeményét adta elő, melyet a Cicázó című Csíkszentmihályi ember-állat szobor ihletett (az alkotás mára büszkén gyarapítja Molnár György gyűjteményét).

Az est főszereplőjét fotói révén ismerik manapság a legtöbben. A fotózás az egyetemi évektől kezdve kíséri végig Molnár György életét: eleinte csak amatőrként, hobbiszinten, ám a digitális technika megjelenésével valósággal az élethivatásává vált. Mindenkori munkáinak ihlető forrása – a kultúra és benne az ember mellett – a szintén ifjúkorából hozott természet, annak szeretete, inspiráló kisugárzása. Immár évtizedbe lépett az a Győr kulturális eseményeiről való képi tudósítás, amelyhez Dr. Horváth Sándor Domonkos nyújtott nélkülözhetetlen segítséget az akkori városi könyvtár, ma már a Dr. Kovács Pál Megyei Könyvtár és Közösségi Tér igazgatója az intézmény online kulturális magazinja, a Győri Szalon által, amely azóta is szívesen és elismeréssel (valamint óriási köszönettel) fogadja képi és írásbeli munkáit. „A Győri Szalon szerintem a leghitelesebb és legőszintébb közvetítője nemcsak városunk, régiónk kulturális életének, hanem általában is hírt ad könyvekről, filmekről, egyéb országos jelentőségű kulturális eseményekről.” Köszönettel említette a Hangraforgó együttest is, F. Sipos Beát és Faggyas Lászlót. Szeretettel beszélt húgáról, a Debrecenben élő Dr. Molnár Líviáról, aki – nem hazudtolván meg bátyját – elkötelezett és lelkes környezetvédő, valamint „büszke vagyok lányomra, Molnár Zsófiára, férjére, Ökrös Attilára és unokámra, Leventére. Szomorúságomra csupán az ad okot, hogy tőlünk messze, Pécsváradon élnek.”.

„Mivel búcsúzzam Önöktől? Talán azzal, hogy bár tavaly Dézsi Csaba doktor belepiszkált a szívembe, én bizakodom, optimista vagyok (Optyimiszt – ahogy a művelt francia mondja). Mert hát még nem kaptam kormánykitüntetést, az emberi erőforrások minisztere nem parolázott velem, de még egy Pro Urbe Győrért kitüntetést sem kaptam. (Igaz, egyszer Balogh Jóska kezet rázott velem). Szóval ezek tudnak valamit: talán még élhetek pár évig…”

Búcsúzni? Molnár György nem lezárni, hanem magát elénk tárni érkezett, ilyenformán az elköszönés szóba sem jöhet. A maga mögött hagyott mérföldkövek portalan csillogása azonban – ahogyan mai világunkban már kényszeredett vállrándítással megszoktuk – sokszor nem szúr szemet, sőt! Az utoljára elhangzott szavak elültével maga Zweistein (szójáték Einstein nevéből, a grimasz-más után) fintora öltött nyelvet Molnár György képé(be)n, ahol a gúny és lesajnálás mimikája mindenekelőtt a közönynek szól, mely sajnos gyakran veszi körül az alkotó embert. Ebben a mozdulatlanságba merevedett „illetlenségben” pedig ott feszül mindaz, amely őt jellemzi – csakis őt és csakis így jellemzi: a kophatatlan humorérzékű és józanságú világszemlélet, a nehézségeket türelemmel kísérő és elfogadó szellem békés békétlensége, a tisztességes módon szerzett és művelt alkotói folyamat bölcsességet gondozó kitartása.

Csáky Anna pillanatnyi kaput nyitott az ismert mosoly mögött rejtőző, érzelmi hullámok verte háborgás erejére („A szépséget megkönnyezte, a bánattól sírva fakadt, az örömtől szárnyalt. Így van ez ma is…”), hogy valóban olyan embert láthassunk a pulpituson állni, aki nemcsak megérdemli a rá irányuló figyelmet, de ugyanakkor sebezhetőségével ad hitelt a kultúráért vállalt „szolgálat” őszinteségének. S vajon lehet-e magasabb célja a művészet teremtésre csábító szándékának, mint hogy úgy rögzítsük magunkat az idő múlásának zakatolásán, hogy az valóban belülről, hamis kényszerek nélkül érkezzen? Aligha. Befejezésül – és a meg nem szakadó „körforgás” bizonyságául kezdetként is – egy óvatos, egyszerre bízó és kétkedő mosollyal; töprengően félárbocra eresztett jobb szemhéjjal, de őszinte nyíltsággal tekintő bal szemmel; képi látásmódra töltött makulátlan szemüveggel Molnár György tekintett az őt figyelőkre. „Nézem arcodat, / tündér-kép fogad: / hosszú életeddel vésett karcolat, / minden bánatod, örömöd, száz Napod / rajta most átragyog.” Igen, így ismerjük őt. Így van szerencsénk ismerni őt.

Szilvási Krisztián
Fotók: Burián György

Fotógaléria: Lássatok engem is! - Molnár György szerint a világ...

71 kép