Ez már csak azért is örvendetes, mert az egykor szép napokat látott helyszín főként a város középkorú lakossága körében nagy nimbuszra tett szert, és velem együtt sokan reménykedtek, hogy az évekkel ezelőtti megszűnés nem örökre szól, és újra fontos terepe lesz a klasszikus kultúrán kívüli eseményeknek. Annak pedig még inkább örülhetünk, hogy a színházi élet is gazdagabbá és sokszínűbbé válik az itt játszó Import Impró Társulat, valamint a RÉV Színházi és Nevelési Társulat révén, akik az elmúlt két-három évben már több jól sikerült, erős színvonalú bemutatóval tették le a névjegyüket, és annyi előadással vannak jelen, hogy az már mennyiségben is számottevő. Az említett társulatok az Import Impró Egyesület égisze alatt működnek a Révai Diákszínjátszással együtt, így a színház eszközeivel az iskolai nevelőmunkából is kiveszik a részüket. Kedvelt terepük az improvizációkon alapuló előadások bemutatása, emellett pedig vannak klasszikus darabokra épülő bemutatóik is, mint például a Zakkant, vagy a Liliom.

Legutóbbi fellépésükön az improvizáció területén maradtak, Csörte címmel láthattuk két csapat között megrendezett párbajukat. A műsor maga szegényszínházi keretek között, egy dísztelen és díszlettelen dobogón zajlik, néhány szék és a műsorvezető társaságában. A szereplők úgy tesznek, mintha egy amerikai kereskedelmi televíziós vetélkedő résztvevői volnának, szép sorban bevonulnak, néhányan mintha bemelegítő mozdulatokat is végeznének közben, mint egy atlétikai verseny sportolói. A műsorvezető délcegen beszökken a színpad elejére, hogy lehengerlő stílusban megadja az est alaphangulatát. Bemutatja a két négytagú csapatot, a versenybírót és az íródeákot, azaz dehogyis – a jegyzőkönyvvezetőt, majd ismerteti a pontozást. Rendkívül objektív módszert alkalmaznak, a közönség szavaz, mégpedig tapsolással. Aki szerint egy, kettő, vagy éppen öt pontot ér az alakítás, a megfelelő időben tapssal jelezheti tetszésének mértékét.

Bevezetésként a nézők által bedobott tárgyakat felhasználva kell valamilyen cselekvést improvizálni. Most éppen egy ásványvizes palack (már sokadszor) és egy bűvös kocka lesz a kellék. Témakörök is vannak, a műsorvezető ügyesen tereli a nézőket a használható fogalmak felé. A magfúzióból tudomány lesz, a foci vb-ből pedig sport. A bemutatott mozdulatoknak általában van is valami közük ehhez, kivéve azon ritka eseteket, mikor nem. Mindenesetre vagy három kör után a végére szoros verseny alakul ki, a zöld csapat egy pontocskával vezet a piros csapat előtt. Második számként egy mozi jelenetet mutatnak be. Természetesen fel van tupírozva, a bejövő néző akkor is alig fér el a széksorok között, ha nincs is elöl senki. Hogy színesebb legyen, eljátsszák a filmet is. Látszik, hogy nem kezdők már, és magabiztosan mozognak a rögtönzések területén. Nem maradnak el a poénok sem. Megszólal valami sejtelmes zene, erre kiszólnak a szerepből: „Ki szórakozik itt pohárral?”. Az akciófilm jelenet négy pontot ér a közönségnél.

Általában a továbbiak során is ilyen pontokat kapnak a játékosok igyekezetük honoráriumaként, de ez az átlagos színvonalat nézve jogos is. Még a jegyzőkönyvvezetőt is helyzetbe hozzák: „- Jegyezd fel, kérlek, a pontszámot! - Rögzítettem!”. Persze, a túl szabatos mondatokat a közönség is honorálja. A következő jelenetben egy sportbalesetet szenvedő fiú akarja megröntgeneztetni a kórházban a megrándult bokáját. Néhány mondaton keresztül remek képet kapunk az uralkodó viszonyokról, ahogy küldözgetik egyik osztályról a másikra, a negyedik emeletről az alagsorba és vissza. Útközben infúzióval sétáló beteggel is találkozik, amit persze az újra előkerülő ásványvizes palack személyesít meg. Kár, hogy a szövegbe túl direkten kerül be, hogy „tessék, ilyen a magyar egészségügy”, mert így kissé didaktikus lesz. A bírónak is az a véleménye, hogy bár a közjáték jó volt, de nem ad plusz pontot, mert az egészségügy emlegetése olcsó poén. A végén a sport is megkapja a magáét, a fiú az ellátatlanul maradt bokájával közli, hogy sebaj, a megyei másodosztályban még így is csinálhat karriert.

Autószerelős jelenet következik. Beszélő béka van a motortérben. De csak a beosztott szerelő hallja, mit mond. Főnöke egyszerűen oldja meg a problémát, egy nemes gesztussal odébb rúgja az állatot. Tényleg, mi történjen, ha a mese beköltözik az életünkbe? Hagyjuk, hogy mindent megváltoztasson, vagy csináljunk úgy, mintha észre se vennénk? A zsűri itt szőrösszívű lett, mert levont egy pontot a tapsból. Ugyanis szerinte menet közben változtak az autó méretei és átláttak a felnyitott motorháztetőn. Nem mintha látszott volna…

Új típusú játék következik. A farm-jelenetben az egyik szereplő mondja mindkét szöveget elváltoztatott hangon, a másik csak tátog. Tehenet fej a szolgáló, és a gazda is ott téblábol. Aranyos életkép, szerethetőek a figurák, mint már nem először az est folyamán, látszik, hogy van gyakorlatuk a meseszövésben. Most pedig meg kell nevettetni egy nézőt. Egy bátor kisfiú ül ki a színpadra. És mindössze egyszer neveti el magát, igaz, hogy voltak erőltetett poénok is, talán itt leginkább az egész előadás alatt. Bár tényleg nem könnyű néhány másodperc alatt épkézláb dolgokat kitalálni. Egyébként a jelen levő gyerekek egyáltalán nem voltak félénkek, visszahúzódók pláne nem. Valószínűleg ők is megszokták már ezt a közeget, és néhol kissé eluralták a produkciót a közbeszólásaikkal.

A szünet után a zöld csapatnak egy inkognitóban a lakásban tartózkodó (állat)családot kellett eljátszania. A több bedobott javaslatból végül a hódot választották, és nekifogtak a szobában egy képzeletbeli medence köré gátat építeni a közeli gyümölcsösből ellopott fákkal. Majd jött az (állat)rendőr. Megpróbálták álcázni magukat, de a viselkedésük (és a megtalált fa) végül lebuktatta őket. Itt némi áthallás is kínálkozott a nézőknek, bizonyos egyéb, az életben előforduló szituációkra. Ebben a jelenetben is, mint akár más alkalommal, komoly színházi pillanatok is adódtak, a nézőket megérinthette, hogy a szereplők saját emberi önmagukkal is helytálltak a figurák ábrázolásáért. A következő epizódban ismét szerepet kaptak a nézők. Ketten jöttek, mindig csak egy mondatot tehettek hozzá a cselekményhez. „Kicsim, én félek”, „Nem semmi”. Csak nem igazán működik a dolog, nem lehet mondani, hogy elemükben volnának a beugró szereplők. Szerencsére jön a lány szókimondó testvére, és kicsit (jelentősen) felkavarja az állóvizet.

Van még „lány beköltözik két pasihoz az albérletbe”-jelenet, Oscar-díj átadós jelenet, és a végén két zenére meghatározott cselekvést végrehajtó etűd is, amelyek talán kevésbé sikerültek, mint az eddigiek. Én már telítődtem a sok poénnal és poénnak szánt mozzanattal, a szereplők is mintha kicsit szenvednének, és várnák a végét, azért ez a műfaj nagy készenlétet és koncentrációt követel az előadótól, és nem kis idegfeszültséggel jár. A zenés számoknál már elég, ha időnként utalnak a feladatra is, egyébként meg minél nagyobb legyen a felfordulás, hogy a néző egy lehengerlő élmény érzésével távozzon. A finálé sikeréből ítélve nem ragaszkodnak feltétlenül a mély színházi élményekhez, könnyen elfogadják, hogy már megint show-műsort kapnak. A pontozást a végére döntetlenre hozzák, ahogy közben is mindig az volt, a tapsok erősségét is meglehetősen szubjektív módon ítéli meg a műsorvezető, aki akarja, észreveheti, hogy tükröt tartanak elénk. A műsort akár a Krétakör Titanic-vízirevüjének házi, szelídebb verziójának is vehetnénk, ahol nem hal meg senki, de jól elszórakoztatja azt, aki nem akar a felszín alá tekinteni. A maradék meg elgondolkodhat azon, hogy akar-e mélyebb, letisztultabb dolgokat is az életébe. Sok sikert hozzá.

Bárány Zsolt