Dr. Sándor Viktória, az egyesület elnökének köszöntőjében egy hetedik, személyes véleményt ismerhettünk meg, melynek egyes kérdései részletesen kifejtve köszöntek vissza a későbbi előadásokban. Az elnök asszony nem vitatta a kötelező olvasmányok szükségességét, hiszen a közös kultúra kialakításához elengedhetetlenek, szerinte csak a mit? hogyan? és mikor? kérdésekben lenne fontos kialakítani egy értelmes, az olvasás megszerettetésére és az értő olvasás készségének megszerzésére irányuló közös álláspontot és metodikát.

Péterfi Rita (Pest Megyei Könyvtár) olvasásszociológus Személyre szabott kötelező olvasmányok - Társadalmi egyenlőtlenségek és olvasási esélyek című előadásában tágabb megközelítésben, a társadalmi egyenlőtlenségek (jövedelmi, kulturális, lakhatási, tanulási, egészségi) oldaláról közelítette meg a témát, azt állítva - s példákkal, valamint magyar, amerikai és európai vizsgálatokkal igazolva -, hogy mindegyiknek van olvasással kapcsolatos vonzata. A család, az oktatás és a könyvtárak közös munkáját emelte ki, mint legfontosabb momentumot: a családi támogatás nélkülözhetetlen, a könyvtáros tudja, mi tetszik a gyerekeknek, a pedagógusnak pedig a megfelelő szövegeket kell a tanulók  kezébe adnia, s a megfelelő módon kell azt velük feldolgoznia és tőlük számon kérnie. Az ideálos megoldás az lenne, ha minden diák saját, személyre szabott olvasmányokat kaphatna, de ez pedagógiai-didaktikai szempontból nem elfogadható, ezért kell osztályra szabni a kötelezőket, s – mivel a gyerekek nagyon különbözőek - alternatívákat kell kínálni, hogy választhassanak.
Péterfi Rita szerint nem abban van a nagy különbség gyerek és gyerek között, hogy ki mennyit olvas, hanem abban, hogy olvas-e egyáltalán. Javaslata: a leszakadókra figyelve, a jókat támogatva haladjunk, csak így tudjuk – legalább az olvasással kapcsolatban – az esélyegyenlőséget garantálni.

Balázs Géza (Eötvös Lóránd Tudományegyetem) nyelvész Sok van mi kötelező... – és csodálatos... című előadásában inkább a konzervatív vonalat képviselte. Abban egyetértett, hogy nincs jó olvasmánylista, de erre esély sincs, annyira bizonytalan és gyorsan változó világban élünk. Az „írástudóknak” kellene ebben a kérdésben konszenzusra jutniuk, de a kötelező olvasmányoknak – és a szövegértés tanításának - a klasszikusokon kell alapulniuk, hiszen, aki a régi szövegeket be tudja fogadni, az a modernekkel is boldogul.
A szervezett tanulás kialakulásának oka az volt, hogy az elődeink által emberöltők alatt összegyűjtött tudásanyag viszonylag rövid időn belül megtanulható, s ezek a közös kultúra megszerzésének alapjai. Ez igaz a kötelező olvasmányokra is: ahogyan a többi tananyag kötelező és nem választható, hanem meg kell tanulni, úgy a kiadott olvasmányokat sem megkérdőjelezni kell, hanem elolvasni. Minden gyerek más, lehetetlen személyre szabott olvasmánylistát készíteni a közoktatás keretei  között – ez a szülő, a család feladata. Nekik kell megszerettetniük az olvasást csemetéikkel, az iskolában tanulni, feladatokat megoldani kell, és persze elolvasni a kötelezőket. Nem minden rossz, ami kötelező, ezt kellene megérteni a diákokkal, hogy ne előítéletekkel közelítsenek ezekhez a szövegekhez. Az persze lehetetlen, hogy minden darab találkozzon az ember ízlésével, de az is biztos, hogy lehet találni közöttük nekünk valót, ha nyitottan állunk hozzá. Javaslata, hogy próbáljunk meg tananyagként tekinteni a kötelező irodalomra, s a diákokkal is ezt elfogadtatni.

Arató László vezetőtanár, a Magyartanárok Egyesületének elnöke Béklyó vagy kapaszkodó – a kötelező olvasmányokról című előadásában pedagógiai oldalról közelített meg a kérdést. Szerinte a kötelező olvasmányok problematikája nem szemlélhető kiemelve az irodalomtanítás témaköréből, ugyanis a probléma gyökere éppen abban van, hogy az olvasásnevelés és az irodalomtanítás nincs összhangban. Míg az irodalom oktatása líraközpontú, klasszikusokon alapuló  és kötött tanterv szerint zajlik, addig az olvasásra nevelés prózaközpontú, kortárs szerzőkön alapszik, és megpróbál a diákokhoz igazodni, nem véletlenül. Már Arany János – ki nem csak költő, hanem tanár is volt -is azt vallotta, hogy először az újakat tanítsuk, mert azt könnyebb megérteni, s utána jöhetnek a nehezebben emészthető régiek. Ez persze azt jelenti, hogy az irodalomtanításban felborul a kronologikus rend, de ez nem feltétlenül baj, hiszen így még is az is megoldható, hogy párhuzamosan tanítsuk a klasszikusokat és a kortárs szerzőket a hasonló problémára – melyet a könyv felvet – koncentrálva, s így a modern segítségével könnyebb megérteni a régit (pl. Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig és Sylvia Path: Beavatás vagy Tóth Krisztina: Tolltartó). Sőt, az előadó még azt sem tartja ördögtől valónak, hogy ha a populáris irodalom is beszivárog a magyartanításba, hiszen ezeket szívesebben olvassák a gyerekek, segítségükkel készséggé fejleszthető az olvasás elemi szintje (idősík váltások követése, a különböző narrációs eljárások befogadása stb.), s innen könnyebb tovább lépni a kortársakhoz, majd (vagy párhuzamosan) a klasszikusokhoz. Így a diák nem fog küszködni a szövegekkel, sőt – jó esetben – még az olvasást is megszereti. Ehhez persze a pedagógusoknak is meg kell ismerkedni az éppen trendi populáris irodalommal, hogy ki tudják választani közülük az igényesebbeket. Akkor sem fog összedőlni a világ, ha a gyerekek is ajánlanak könyveket a tanároknak. Az előadó végigvette a teljes általános- és középiskola tantervet (megjegyzem mindkét intézménytípusban tanít vagy tanított), elmondta, hogy mit hagyna ki belőle, miért, mit tenne más életkorra, illetve mit hiányol; komplex, kidolgozott koncepciója van a témával kapcsolatban. Véleménye szerint a kötelező olvasmányok a tanítás béklyói, ha a tekintélyelv legitimálja, de kapaszkodók lehetnek, ha sikerül megragadni, hogy mi jó a ma ifjú olvasójának, illetve ha nem csak olvasni tanítunk, hanem értelmezni is.

Gombos Péter, a Magyar Olvasástársaság elnöke A kötelezőtől a közösig című előadásában az esztétika és a generációs különbségek szempontjából tárgyalta a témát. Véleménye szerint nem igaz, hogy a fiatalok nem olvasnak, mert igenis olvasnak, de szinte kizárólag információszerzés céljából, ezért nem is számít nekik, hogy milyen az a szöveg (koherens-e, jól megírt-e, van-e egyáltalán eleje, közepe vagy vége stb.), ha megtalálja benne, amit keres. Az élményszerző olvasás csökkent, ami nem csoda, hiszen jelenleg a közoktatásban már csak digitális bennszülöttek vannak, akik rohamosan gyorsuló és állandóan változó világunkban nőttek/nőnek fel. Ezek a gyerekek nem rosszabbak, mint az előző generációk, csak teljesen mások. Másképpen működnek, ezt tudomásul kellene vennünk, meg kellene ismernünk a gondolkodásmódjukat, az ízlésüket, ki kellene használnunk a kíváncsiságukat, hiszen a kérdésekre kapott válaszok sokkal tartósabban maradnak meg, mint a tanult tartalmak. Ehhez persze arra lenne szükség, hogy kommunikáljunk velünk, hiszen a közös olvasmányok szükségesek, de mit adjunk a kezükbe, ha semmit nem tudunk róluk? Ha azt akarjuk, hogy elfogadják az általunk ajánlott olvasmányokat, akkor nekünk is meg kell ismerkednünk az övékével, arról nem is beszélve, hogy mi is tanulhatunk tőlük, hiszen az X, Y és Z generáció tagjai automatikusan követik a kultúraváltást (digitális kultúra). Meg kell birkóznunk azzal a problémával, hogy ők az első olyan generáció tagjai, akik nem csak az elődöktől tanulnak. Ez okozza a tekintélyválságot is, mely kezd eluralkodni az iskolákban: a tudás már nem elég a tisztelet kivívásához, hiszen az információ mindenki számára hozzáférhető, nem kell feltétlenül tudni. A világ változik, de a kötelező olvasmányok 50 éve nagyjából ugyanazok, mert az utóbbi 90 évben nem született olyan irodalmi mű, ami a magyartanárok többségének megfelelne, arról nem is beszélve, hogy – tisztelet a kivételnek – a populáris ifjúsági irodalmat nem is ismerik. Miért ne lehetne például a melodrámát az Alkonyaton megtanítani? Javaslata, hogy próbáljuk meg a kötelező olvasmánylistát az új generációk jellegzetességeihez igazítva kialakítani, ha nem akarjuk, hogy teljesen eltűnjön az élményszerző olvasás.

Lackfi János költő Kötelező kelkáposzta vagy hab a tortán? avagy Apám kakasa és Talpra, madár! című előadásában az alkotó és a tanár szemszögéből fogalmazta meg véleményét, mely szerint egyrészt meg kell közelíteni a gyerekeket, hogy megértsük őket (tudták, hogy a rap szó a rythm and poetry-t jelenti?), s el kell fogadnunk az ő új műfajaikat, hogy el tudjuk fogadtatni velük a miénket. Kányádi szerint minden vers, ami elmondható, fogadjuk el annak a slam-et is, akkor könnyebb lesz elfogadtatnunk az ódát. Másrészt vigyük közelebb a költőket-írókat a diákokhoz, vegyük le a piedesztálról őket, s mutassuk meg nekik, hogy ők is emberek voltak. Használjuk fel a humort, mely minden fiatal közös sajátja, hogy megmutassuk nekik, az irodalom nem unalmas, nem felsőbbrendű és nem egzakt. Rángassuk ki őket abból a tévhitből, hogy irodalom nélkül is lehet élni, mutassuk meg nekik, hogy mindenhol jelen van. Ha  klasszikusok nehezen érthetők számukra (teljesen más a szókincsük), akkor fogadjuk el az átiratokat, hiszen hatékonyak.
Ha állandóan az Interneten lógnak, úgysem tudjuk leszoktatni őket (legfeljebb csökkenteni az ott töltött idő mennyiségét), felesleges fanyalognunk, hogy mennyi szemét van ott – tegyünk fel jó dolgokat. Ha ebben a kérdésben össze tudnának fogni az alkotók, a tanárok és az „írástudók”, még hatékony is lenne. Kányádi azt mondta, hogy ha az emberek a neten lógnak, akkor mindenestül fel kell hurcolkodnunk nekünk is, ha el akarjuk érni őket.
Tanárként úgy véli, le kell kötni a figyelmüket, hiszen anélkül kárba veszett idő minden perc. Ehhez is jól használható a humor, illetve a dialógus: érezzék, hogy ők is fontosak a tanulási-tanítási folyamatban, próbáljuk meg úgy a fejükbe tölteni a tananyagot, hogy élvezzék.  Javaslata, hogy szabjuk át – na nem a tananyagot – a magyartanítást, próbáljuk egy kicsit az ő számukra is elfogadhatóvá tenni az irodalmat.

Kádár Annamária (Babes-Bolyai Tudományegyetem ) pszichológus a gyermek- és fejlődéspszichológia oldaláról közelített a témához Az olvasásra nevelés mint az érzékenyítés művészete című előadásában. Természetesen itt nem közvetlenül a kötelező irodalomról esett szó, hanem az olvasóvá nevelésről. Szerinte az olvasóvá nevelés már a születéskor megkezdődik, hiszen a bölcsődalom, altatók, mondókák segítenek a rítus kialakításában, melynek lényege, hogy a mindennapok – lehetőleg záró - része legyen a mesélés. Ha minden korban a megfelelő mesét kapja a gyerek, akkor később is igénye lesz arra, hogy be-belépjen egy másik világba, és körülnézzen ott egy-egy történet segítségével. Fontos, hogy ne magyarázzuk meg nekik a meséket (ne akarjunk mindig tanulsággal szolgálni), mert minden gyerek éppen annyit fog fel belőle, amennyire képes. A magyarázgatás megzavarhatja őket, főleg abban a korban, amikor még nem tudják elválasztani egymástól a kitalációt és a valóságot. Elég, ha válaszolunk a kérdéseikre, mert ha valami nem világos nekik, akkor úgy is kérdeznek. A mese éppen olyan, mint minden irodalmi mű, a befogadás az egyéntől függ, és nemcsak egyféleképpen értelmezhető. A gyerekek ezt már kicsi korukban megtanulják, ha figyelünk rájuk és ha kapnak elég koruknak megfelelő mesét, utána már csak arról kell gondoskodnunk – s ez a nehéz – hogy ne múljon el az igényük a történetekre. Ehhez az szükséges, hogy a szülők a megfelelő lelkesedéssel viszonyuljanak az olvasáshoz, mert ez a lelkesedés ragadós, és később jobban megmarad
 

tmoni, Berente Erika
Fotók: Vas Balázs