2692

„Írok, dolgozok, élek, és vallom, hogy szép az élet!”

Interjú Urbánszki Lászlóval

A kora középkori magyar történelmi érát úgy megénekelni, hogy egyszerre borzasszon el, hagyjon mély barázdákat hímezést-hámozást (el)kerülő autentikusságával, s ugyanakkor a magyar íz és virtus katartikus hősiességét dicsőítse, valószínűleg csak Urbánszki László képes. Napjaink egyik legőszintébb és legstílusosabb hazai írójával többek között az egyszerű paraszti életmódról, hősökről és hőstettekről, a sztorizás varázsáról beszélgettünk.

Bele a közepébe, de Urbánszki Lászlóhoz nem is illik más. Illetve – ha már itt vagyunk, mert itt akarunk lenni – próbálja megfejteni maga a szerző: mitől Urbánszki-könyv egy Urbánszki-könyv? Stílus, nyelvhasználat, történetvezetés, esetlegesen egyéb jellemzők miatt? Mi minden bujkál még (akár láthatatlanul) egy Urbánszki-könyv sorai között és mögött?

Leírhatnám a tudatos eszköztáramat, de az még szakmabelinek is unalmas. Jól sztorizok, és olyasfajta szereplőim vannak, akiket könnyű megszeretni. Jellemzően élelmesek, annak örülnek, ami van, és kihozzák a lehetőségekből a legjobbat. Az az embertípus, akit mindig utált a hatalom, mert örökké kisiklott a csizmája alól, akik mindent túléltek, amit rájuk zúdított a történelem. Írója válogatja, ki, hogy ábrázolja ugyanazt. Az én családomban nagyszüleim átélték a világválságot, és nincsenek róla rossz emlékeik, pedig csak iparosok, kisgazdák voltak. Dolgozni kellett, de nem volt az olyan nehéz élet, mondták. A szüleim felnőttként, én gyerekként éltem át a Rákosi-kort, apám elviselhető keresetű bányász volt (ma éhbérnek neveznék). Kevés volt a hús, tehát nyulat, disznót tartottunk, a kert tele volt gyümölcsfákkal, és a főtt étel mellett zsíros kenyéren éltem: hagymaszárral, almával, cukrosan. Amint érett a gyümölcs, én már a fákon lógtam, a ház alatti pincében januárban is találtam téli körtét, birsalmát, és tavaszig elég volt a krumpli. Aki dolgos volt, és nem túl buta, az megélt. A nyúlhús édeskés, ehettük volna fanyalogva, de anyám vadasan, vörösborral készítette, kettéállt a fülem, olyan jólesett. Apám pálinkát főzött fazékban, ettől szaglott az egész utca, de nem jelentették föl, mert mindenki azt csinálta. Megkeresték és megtalálták a kiskapukat. Utólag visszanézve semmilyen játékom se volt, mégis boldog gyerekkorra emlékszem. Ilyenek a hőseim is. Nincs áram, sőt még gyertya se, csak a tűzhely fénye világít, tehát mesélnek az anyák, amíg a gyerekek el nem alszanak. Ki meri azt állítani, hogy ősanyáink meséi kevesebbet értek, mint a mai nyálas TV műsorok? Önök szerint, ha egy férfi és egy nő össze van zárva a hosszú, sötét éjszakákon, akkor unatkozik? A szexen kívül pedig ott volt a beszélgetés nemes adománya. Ráértek a másikra figyelni, és visszakapták a törődést! Nem kényszer szülte együttlétek voltak, mint manapság, amikor elmegy az áram, ha nincs jó film a TV-ben. Az akkori ember nem hiányolta mindezt, mert nem ismerte, viszont tudott beszélgetni, mesélni. Önök szerint hány mai házaspár tud beszélgetni? Tíz százalék, tizenöt? Akiben volt élet és erő, az boldog volt, akiből ez hiányzott, az savanyúan bámult a sötétbe, és várta a hajnalt. Ugyanúgy, mint manapság. Az, hogy jókedvűen vagy szenvedve éljük az életünket, az az egyéniségtől függ, nem a körülményektől. Hőseim sok rosszat kaptak a történeteimben, de mindig talpra álltak, visszavágtak, ahogy tudtak. Jó azonosulni velük, jó étvággyal enni a bodakpogácsát, sulymot sütni csemegének, és gyönyörrel teli éjszakákat átélni az asszonnyal, aki nem mindig a sajátjuk. Hm!

A kisebb próbálkozásokat követő mélyvizet a 2011-es Odakint, a pusztában elbeszéléskötete jelentette számodra, és nemhogy a fulladást elkerülted vele, hanem egyenesen olyan minőséggel örvendeztetted meg a magyar prózai irodalmat, amely zseniális módon hordozza testiségében a kora középkor magyarságának átfogó atmoszféráját. Ettől kezdve aztán főként nagyregényekre nyergeltél (legutóbb novellád a Sorsok és évszázadok antológiájában bukkant fel), amelyből adódik a kérdés: minden írói fogás megtanulható és begyakorolható a rövid elbeszélések során, vagy a regény a gyakorlatban tényleg egy „más kategória”?

A regény, az elbeszélés és a novella más-más műfaj, de föl lehet használni a megszerzett tudást, az adott műre adaptálva. Novellista voltam, tehát megtanultam tömören, kevés szóval felvezetni a témát, megteremteni a hangulatot, és csak ott vagyok részletes, ahol indokolt. Nem arról írok hosszan, hogyan mennek föl a lépcsőn, nem kezdek el terjengeni az építéséről, hanem azt fejtem ki részletesen, ami a hálószobában történik. A rövid, csattanót felépítő történetben csak néhány szóval jellemezhettem a szereplőt, mert a műfaj nem engedett locsogni. Amikor új, de nem jelentős alak lép elő a regényben, elevenné tudom tenni egy-két mondattal. Éveken át csattanókat, poénokat kerestem, találtam, és ráállt az agyam. Most minden fejezetem csattanóval végződik. Merem állítani, hogy nagyon hasznos a novellaírói múlt. Nem létfeltétele a sikernek, de praktikus tudást ad.

A magyarság felcsapott-felütött testszövete 2013-ban a Nemtelen nemesekben, első regényedben folytatódott, ahol vertikálisan és horizontálisan is kijjebb tágítottad azt a világképet, amelyet az Odakint, a pusztában lapjain még csak fel-felvillantottál. Ezzel a könyvvel történt meg véglegesen íróvá érésed, vagy ez egy hosszabb, talán soha be nem fejeződő folyamat lesz?

Nagyon élvezem, amikor új meg új dolgok jutnak eszembe írás közben, és ezzel javítani tudom a legújabb munkámat. Ha ez azt jelenti, hogy kezdő vagyok, akkor büszkén vállalom! Azt vallom, hogy az írónak örökösen tanulnia, fejlődnie kell, de ez nem valamiféle savanyú menetelés és magolás. A lényeg a nyitott hozzáállás; javítani akarom a munkáimat, új megoldásokon gondolkodom. Ha az írók közül valaki úgy érzi, hogy neki már nincs szüksége fejlődésre, akkor sürgősen nézesse meg magát! Természetesen nem tudhatom, hogy tíz-húsz-negyven könyv után mit fogok hinni, de most még elvarázsolnak az új és még újabb lehetőségek. Gondolom, ez a tanulási folyamat egyszer lassulni fog, de első három regényemben érezhető a változás, a fejlődés. Faműves vagyok, másfél évtizede készítem a bútoraimat, van, amit a kezdetektől fogva, de mindig tudok javítani rajta, és én ezt várom el minden mestertől… az írás mestereitől is!

Egy évvel később aztán, 2014-ben még nagyobb vállalkozásba fogtál: a tatárjárást és az azt követő hazai történelmet pécézted ki magadnak, amelynek első kötete Vérszagra gyűl címmel látott naturális (ízes-szagos, pőre szépségekkel és vériszamos kegyetlenséggel kecsegtető) napvilágot. Hogyan érezted magad a történet zajl(ód)ása közben? Végleg megtalálta Urbánszki László azt az irányt, amelyet tántoríthatatlanul követni szeretne?

Urbánszki László most ebben hisz, de nincs kizárva, hogy kipróbálok más zsánereket, amint eleget bizonyítottam a történelmiben. Már most is fűzöm a kiadómat, hogy mozduljunk el történelmi sci-fi irányba. Úgy érzem, van igény az igényesen kidolgozott, hihető történetekre.

Aki ismer, tudatában van annak a munkatempónak, amellyel „hajszolod” magad: a Vérszagra gyűl után nem sokkal kézbe is foghattuk a folytatást, a Fegyver csörög kötetét. Milyen hosszan gördül még tovább ez a történet? Hiszen az utószóban leírtad, hogy rengeteg még a dicsőséges közölnivaló, amely valahogy mindig elsikkad a történelemkönyvekben.

IV. Béla korának megírását hat kötetre tervezem, de van ötletem II. András jeruzsálemi hadjáratával kapcsolatban is, tartozom néhány „Magyar Vadnyugati” történettel, sőt nyitok a komolyabb történetírás felé. Mindez még alakul, én fejlődöm, változok, nehéz megjósolni, hogy nagyobb tudás birtokában milyen ötleteim lesznek.

Elképesztő erő lüktet mindkét regény karaktereiben, a kizárólagos főhőssé előlépett benei „parasztok” (a befogadott mordvinokkal) szinte kizárólagos helyet követelnek maguknak a megjelenített történelmi eseményekben. Tervezted ezt a fajta dominanciát és vitalitást a részükről, vagy Labolcs, Lados, Levente, Szépa, Kerecse, Urba (és a többiek) maguktól törtek előre megállíthatatlanul a regény szövetében? Mekkora munka összefogni és terelgetni, azaz kordában tartani őket?

Őszinte leszek: nagyon unom már a királyok-csaták-áskálódások hivatalos vonalát. A megjelent történelmi regényeket javarészt olvastam, a könyökömön jön ki a hetedik változat valamelyik királyunkról, dicső vagy alantas tetteiről. Inkább dolgozom a kor kisebb jelentőségű szereplőivel, mint a Fegyver csörög-ben Hont-Pázmány Ehellős, a befejezés előtt állóban (Ördög itt belül) Ákos nembeli Detre. A közrendű emberek szemével láttatok, sőt, azt érzem igazinak! Mi a bánatért írunk a néhány száz főnyi fényes páncélú lovagság életéről, amikor a csatákat a tízezernyi posztó- és bőrvértbe bújt lovasíjász vagy lándzsás vívta? A nehézvértes lovasság eldönthette az ütközet sorsát, de egy lovagra száz egyéb vitéz jutott, nem az ő életük a jellemző a korra. A milesnek, a szabad harcosnak olyan vértje volt, amit a falusi kovács összedobott, lemezdarabokat varrogatott a kaftánjába az asszony, és öregapja százéves szablyáját pátyolgatta féltő gonddal. Ő verekedett és halt meg, nem a verselő, énekmondó uracska, akinek életét alig fenyegette veszély, hisz hatalmas váltságdíjat ért fogolyként. Az ócska páncélú kisnemes és a közvitéz nyerte meg a csatákat. Olyan, mintha a XX. századból csak a porschés gazdag fiúka kalandjáról írnánk, amit a Costa del Sol exkluzív mulatójában élt át, amikor megfenyítette a borfiút. A múlt századra legjellemzőbb réteg Trabanttal, Suzukival járt, az utcákon ők tüntettek, rájuk lőnek, és ők verekedtek a frontokon. A hajdanvolt főnemes réteg ugyanolyan törtető, helyezkedő, nyaló-taposó férgekből állt, mint a mai politikai elit. Erős emberek voltak, de az életük a helyezkedésükről szólt, kis eséllyel éltek normális életet. Bezzeg az enyémek! Ők halálig verekedtek, és inuk szakadtából pucoltak, ha nagy volt a baj. Odatették magukat a harcmezőn, helytálltak az ágyban, és a legkülönbek tízezernyi kemény legényből válogatódtak ki, és nem ötszáz vérszegény úrigyerekből. Az ő életük izgalmas volt, a gazdagoké híg liba végtermék! Naná, hogy róluk írok!

A tatárjárás-regényeiddel egyszerre fested meg egy korszak történetét, a népünk vérébe kódolt attitűdöt és nyelvi kultúránk örökségét. Az a jóleső és végtelenül szemléletes naturális ábrázolásmód, amellyel dolgozol, nemcsak testközelbe, hanem szó szerint tapintásközelbe hozza a történelmet. Őszintén: meg vagy elégedve magaddal? Az iránnyal, a minőséggel, a karakterisztikával, a stílussal, a nyelvhasználattal és így tovább? Milyen téren vannak még esetleges fenntartásaid?

Szerencsésnek mondhatom magam, mert az ösztönös kifejezésmódom összecseng a közönség ízlésével, és ahol mégsem, ott változtatok. Egyelőre nincsenek negatív visszhangok, nincs okom változtatni. Kritikusan olvasom a munkáimat, és addig javítom, amíg úgy érzem, ennél többet nem tudok nyújtani. Összefoglalva igen, elégedett vagyok, és remélem, hogy nem önelégült. Keresem, javítom a hibáimat és remélem, holnap jobban írok, mint ma. Írok, dolgozok, élek, és vallom, hogy szép az élet! Hallelujah! 

Szilvási Krisztián

2015.02.06
37